LESZ, LESZ, LESZ
Felvidék országútja
2025. okt. 22.
Hosszú idő után újra egy kicsit tömegközlekedtem a Felvidéken. A busz ablakán kikukucskálva falvak suhantak el: névtelen, lassan kiürülő pontok a térképen. Mindegyikben ugyanaz a templomtorony, ugyanaz a bolt, ugyanaz a kocsma, és mégis, mindegyik egy kicsit kevesebb, mint tíz éve volt.
A sok falu mind változott. Fiataljai fogytak. Akik maradtak, hallgatnak; akik elmentek, visszanézni sem mernek. Mindenki tudja, hogy a gyökér a földben maradt, csak a lomb szállt el. (Mégis, mintha ma mindenki az eget akarná birtokolni, nem a földet.)
A mai ember — különösen a fiatal — több helyen él, de sehol sincs igazán otthon. Az identitás ma olyan, mint a wifi-jel: erős, amíg van kapcsolat, de ha megszakad, senki nem tudja hová tűnt a tartalom.
A korszellem is ezt suttogja: légy mozgásban, de ne köteleződj el; szeress, de ne ragaszkodj; keresd magad, de ne találd meg, mert akkor vége a játéknak.
Pedig a gyökér nélküli ember nem szabad, hanem sodródó termék. Aki nem tartozik sehová, az könnyen elhiszi, hogy bárhová tartozhat, s ez a legszebb hazugság, amit a modern, liberális világ kínál.
A falvak még meglévő kocsmáiban még akad egy-egy öreg, aki tudja, hogy nem a pénz, nem a politika, nem is a fiatalok, hanem a bizalom fogyott el legelőször. Ott kezdődött minden, amikor már nem hittük el, hogy a másik ember szava igaz. Amikor a jövőt már nem közösen álmodtuk, hanem külön Facebook-profilokban, külön képernyőkön.
A nagyvárosok ma tele vannak zajjal, nemcsak forgalommal, hanem mondatokkal, üzenetekkel, véleményekkel. Mindenki beszél, de kevesen mondanak bármit is. A csend már nem érték, hanem gyanús állapot:
ha hallgatsz, biztos nincs véleményed; ha nincs véleményed, biztos lemaradtál. A korszellem szerint a gondolat olyan, mint a gyorséttermi étel: könnyen fogyasztható, azonnal megosztható, és nem igényel emésztést.
De a falvakban még van helye a hallgatásnak. Ott a csend érték. Ott az ember még nem a pillanatot éli meg, hanem a napot. És talán innen látszik igazán, mennyire üres az a világ, amely mindig csak a jövőt ünnepli, miközben fél a tegnaptól.
A Felvidék országútjain utazva az ember nemcsak a tájat látja, hanem önmagát is, ahogy egyre távolabb sodródik attól a hangtól, amit egykor a közösség adott. És talán épp ez a legnagyobb emberi hiány: nem a zajból van kevés, hanem a csendből, amelyben még hallani lehetett egymást.
A busz halad tovább, faluról falura, járásról járásra. De valahol belül mégis minden utas ugyanoda tart: vissza abba a pillanatba, amikor a hallgatás még nem a magányt jelentette, hanem az értéket.
A nagyváros zajából néha csak a Felvidék falvainak csendje tanít meg hallani.
Szeretlek, Felvidék!
Mácsadi István



