ZSÍR

Fesztiválok közt: Martos szelleme, Esztergom zaja 2025. aug. 1.

Esztergomban most épp dübörög az MCC Feszt. A város tele fiatalokkal, beszélgetésekbe temetkező társaságokkal, nyakkendős pódiumbeszélőkkel és hátizsákos fesztiválozókkal. Aki végigmegy a belvároson, azt hihetné, a kultúra és a közélet végre kézen fogva sétálnak – legalábbis pár nap erejéig.

És miközben én is ott ülök egy hűvös árnyékban, pohár fröccsel a kézben, valami furcsa nosztalgia vesz rajtam erőt. Nem csak az MCC korábbi éveire gondolok, hanem a jó öreg Martfesztre. Arra a poros, éjszakába nyúló, egyszerre szabadságízű és közösségformáló nyári eseményre, amit az ember nem csak a fellépők miatt, hanem a hangulat miatt őriz meg. 

Martoson mindig különleges volt a hangulat. Aki volt, tudja. A nagyszínpad körül sörös korsók zörrentek, de közben viták folytak – épp olyan komolyan, mint bármelyik konferencián. Késő este pedig jött a koncert, az ugrálás, a nevetés. És hajnalban már nem számított, ki honnan jött, csak az, hogy együtt vagyunk valami fontosban.

És Martosnak mindig volt egy „másik oldala” is: az a szabadság, amit nem hirdettek plakáton, de mindenki érzett. A szabadegyetemi előadások után jött a sörpad mellett megnyíló történetek sora: fiatalság, döntések, otthonhagyott álmok, újratervezett utak.

Ott, abban a martosi porban, nem kellett szerepet játszani.

Most, hogy itt vagyok Esztergomban, a 2025-ös MCC Feszt forgatagában, azt látom, hogy sok minden megmaradt. Az igény, hogy gondolkodjunk. Az akarat, hogy ne csupán konzumáljunk, hanem közösséget építsünk. 

Ez a rendezvény sokkal nagyobb, professzionálisabb, de talán egy fokkal távolságtartóbb is. A Martfeszten az emberek közé lehetett ülni bármikor, beszélgetni egy előadóval a koncert után, vagy találkozni egy közéleti szereplővel a sörsorban. Itt is van interakció – csak más a dinamika. Nagyobb a tér, több a tartalom, gyorsabb az áramlás. Kicsit már „fesztiválosabb”. 

És ezzel nincs is semmi baj. Csak más élmény. És miközben az MCC Esztergomban is nagyon szépen teljesít, jól esik néha visszagondolni Martosra, Gombaszögre, a régi nyarakra, amikor minden kicsit porosabb, zajosabb, közvetlenebb és ösztönösebb volt.

Martos nem csak egy falu volt, nem csak egy helyszín. Hanem egy nyári állapot. Egyfajta elengedés és összetartozás között lebegő pillanat. Ahol nem az számított, ki milyen pólóban jött, hanem hogy maradt-e reggelig.

És ha most újra egy fesztiválon ülök – akár Esztergomban, akár Gombaszögön – ezt keresem. Nem a hangosítást, nem a headlinereket. Hanem azt a pillanatot, amikor valaki odalép, és azt mondja: „Ez most jó volt, ugye?”

És én csak bólintok.

A nyitókép 2 éve Martoson készült Zoltán Erika művésznő fellépése előtt.