CINK

Filléres emlékeink, oly drágák nekünk 2025. szept. 26.

…ők tudják mennyit ér az életünk (Bródy János után szabadon).

Volt idő (IKEA előtt, a XX. században), amikor a faragott bútort generációkon át örökölték, meg az ezüst(özött) étkészletet is a bársonydobozokban, na meg persze a porcelán étkészletet is.

Ezek nem filléres emlékek voltak, hanem egy vezérvonal, hogy a család milyen irányba tart. Aztán jött egy másik rendszer, amely mindenáron le akarta bontani ezeket a kispolgári csökevény dolgokat, sikerült is nekik, de azért nyomokban megmaradtak ezek a szokások nem csak a városi polgárok, hanem a falusi, vagyonosabb paraszti réteg soraiban is. 

Aztán jött még egy rendszer, amely azt üzente, hogy az értékek és a hagyományok rendszere avitt. Nos ez a rendszer még drasztikusabban akarja eltörölni a múltat, mint tették ezt a magukat bolseviknak nevező mensevikek. Fogyassz, cseréld le, minden csak ideiglenes! – ilyen jelszavakkal operál ez a rendszer. Semmi sem örök, minden mulandó. 

A bútor pozdorja, a fal gipszkarton, a gyerek nem kell, mert az öleb az új gyerek.

Amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra, aztán gyorsan dobd el és vegyed a következőt.

Nincs múlt, nincs jövő. Carpe diem!

Régen, úgy kétévenként bement a család a fényképészhez, és lettek családi fotók meg albumok. Később ovális rámában, korabeli kézi fotoshoppolással felkerült a menyasszony meg a vőlegény a hitvesi ágy fölé. Még a vőlegény is kapott diszkrét arcpírt a fekete-fehér fotóra, amin mindig jókat kacagtak az unokák, amikor a nagyágy dunyháiban ugrálva mustrálták a faliképet.

Aztán a nagyi fiókjaiban kutattak…érzed a szagát, illatát azoknak a fiókoknak? Ugye érzed most is?!

Na ezek a mi filléres emlékeink a nagyszüleinktől, meg a nagyszekrény naftalinos kabátjai.

Nekünk meg maradtak a pénztárcáinkban hordott osztályképek, meg a rockeréveink kitűzői (ha megvannak még valahol egyáltalán), meg pár koncertjegy, ahol megvolt az első csók.

Talán még a rózsaszínű jogsi is ott lapul valamelyik szekrényben, na és ugye a katonakönyv, benne a 300-as „emléklappal”. A lányoknak meg az a bizonyos karkötő az első kedvestől („bár csak a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül” – édes sóhajával és illúziójával).

Ma már nincsenek filléres emlékek.

Van többezer fotó a mobilban meg a „felhőben”. Pfff…milyen felhőben?! Régen a Winettous meg a Pöttyös könyvekben voltak a fotóink! Ma már nincs elrakott olvasó, kising, első tejfog, hajtincs, elsőáldozós keretes fotó, szagos radírgumi, letépett farmerzseb. 

Ma már nem kell a múlt, s mivel a jövő bizonytalan, élj a mának! Vásárolj, attól boldog leszel…

Vajon mennyit ér majd ennek az Y generációnak az emlékek nélküli élete?

A tárgyak akkor érnek valamit, ha emlékek fűznek hozzájuk.

Tárgytalan életek jellegtelen figurákat, jellemtelen alakokat „termelnek”.

Talán nem árt néha zsebre tenni egy szép sima követ a homokos tengerpartról, vagy gyantába önteni egy kis hegyi kristályt, hogy megmaradjanak a szeretet emlékei.

Hogy legyen mit mesélni…önmagunknak legalább.

Filléres emlékeink, a legdrágábbak nekünk, hiszen ez az életünk. Minden egyéb haszontalanságra ott a MasterCard.