ZSÍR

Gubík László tárgyalt Tarr Zoltánnal 2026. szept. 17.

És most emiatt egyesek szidják. Mintha valami megbocsáthatatlan dolgot tett volna.

De komolyan: mit kellett volna tennie Gubíknak? Ne tárgyaljon? Ne tartson kapcsolatot a Tisza politikusaival? Ne beszéljen a mindenkori magyar kormánnyal?Sirassa az Orbán-kormányt, és várja, hogy hátha egyszer visszajönnek?

Közben pedig hagyjuk, hogy a felvidéki magyarság egésze igya meg ennek a levét, csak mert a közösség nagy része nem szimpatizál a jelenlegi magyar kormánnyal?

Tényleg ezt akarjuk?

A magyarországi választásoknak van eredménye. A jelenlegi magyar kormánynak demokratikus legitimitása van. Lehet vele egyetérteni, lehet kritizálni, lehet más politikai irányt támogatni. De ettől még ez Magyarország kormánya. Pont.

Egy felvidéki magyar politikusnak az a dolga, hogy képviselje a közösségét. Ha ehhez a magyar kormánnyal kell tárgyalnia, akkor tárgyaljon vele. Ha a Tisza politikusaival kell tárgyalnia, akkor tárgyaljon velük. Ha Pozsonyban kell tárgyalnia, akkor tárgyaljon Pozsonyban.

Ez nem behódolás. Nem árulás. Ez érdekképviselet.

Nekünk van elég bajunk a Felvidéken. Mi itt élünk. Itt vannak az iskoláink, a falvaink, a közösségeink, a civil szervezeteink, a kulturális intézményeink.

És egyre kevesebben vagyunk.

Katasztrofálisak a demográfiai folyamatok. Kevés gyermek születik. A fiatalok elköltöznek. Sok településen évről évre fogy a magyar közösség. Az asszimiláció csendben, következetesen teszi a dolgát.

A demográfiát nem érdekli, hogy ki mit gondol Orbán Viktorról vagy Magyar Péterről. Az asszimilációt sem. Az elvándorlást sem.

És azt sem, hogy az Ipoly menti magyar ember mit gondol az orosz–ukrán háborúról.

Magyarázza már el nekem valaki, hogyha ennyi gondunk-bajunk van, akkor miért akarjuk még a magyarországi politikai megosztottságot is importálni? Nincs nekünk elég problémánk?

Miért kellene nekünk is ugyanazokba a lövészárkokba beállni, amelyekben Budapest politikai közélete évek óta harcol? Miért kellene nekünk egy néhány százezres, fogyó közösségként még saját magunkat is kettévágni?

Elég volt. Túl sok hibát követtünk el a múltban. Nekünk nem több törésvonalra van szükségünk, hanem végre valahára több együttműködésre.

Megoldást kell keresni problémáinkra. Hogyan tudjuk a lehető legtöbb magyar gyereknek biztosítani a magyar oktatást egy olyan közösségben, amely demográfiailag fogy?

Hogyan lehet úgy átszervezni az iskolarendszert, hogy valóban megőrizzük a magyar oktatás lehetőségét? Hogyan lehet egy kisiskolát úgy támogatni, hogy valódi közösségi intézmény maradjon?

Ezekről kellene beszélni. Nem arról, hogy ki kivel találkozott Budapesten.

És a gondok orvoslására minden lehetséges partnerre szükségünk van. Pozsonyra. Budapestre. Az önkormányzatokra. A civil szervezetekre. És igen, a különböző politikai oldalak képviselőire is.

Mert ha valaki a saját közösségéért tárgyalni hajlandó mindenkivel, az nem probléma. Az lenne a probléma, ha már senki nem akarna velünk tárgyalni.

Menjünk még tovább a történetben. Azt várjuk Gubíktól, hogy most akkor mondjunk le a magyarországi támogatásokról is teljes egészében?

Évek óta érkeznek Magyarországról támogatások a felvidéki magyar közösségekhez. Iskolákhoz. Óvodákhoz. Civil szervezetekhez. Kulturális intézményekhez. Rendezvényekhez. Közösségi programokhoz.

Lehet ezek rendszerét kritizálni. Lehet vitatni, hogyan osztják el a pénzt. Lehet nagyobb átláthatóságot követelni. Lehet azt mondani, hogy bizonyos döntésekben van hiba vagy aránytalanság.

De tegyük fel a kérdést: mi lenne, ha holnaptól nem érkeznének ezek a források?

Tudjuk-e pótolni Pozsonyból? Tudja-e a szlovák állam költségvetése – amely a saját strukturális gondjaival küzd – finanszírozni a felvidéki magyar intézmények teljes megmaradását, bővítését, fejlesztését?

Mindannyian tudjuk a választ. Nem tudná. Vagy ha meg is tenné, olyan feltételekkel és olyan lassúsággal, amely felélné a maradék mozgásterünket is.

A magyarországi támogatások nem kegyelemkenyerek. Nem ajándékok, amelyekért cserébe csendben kell maradni. Ezek a nemzetegyesítés, a felelősségvállalás és a túlélés kézzelfogható eszközei.

Ha pedig ezekre szükségünk van – és szükségünk van rájuk –, akkor felelőtlenség olyan politikai játszmákat folytatni, amelyek elvágják ezeket a szálakat.

Nem építhetünk jövőt abból, hogy sértődötten elfordulunk attól, aki segíteni akar vagy tud, csak azért, mert éppen nem a mi kedvenc forgatókönyvünk szerint él és politizál.

A felvidéki magyarságnak nincs luxusa arra, hogy ellenségeket keressen ott, ahol szövetségesekre vagy legalábbis tárgyalópartnerekre lenne szüksége. Nincs arra ideje, hogy budapesti kulturharcok helyi helytartója legyen.

A mi utunk nem a megosztottság, hanem a józan ész útja.

Tárgyalni kell mindenkivel, aki számít. Meg kell őrizni az iskoláinkat, támogatni kell a családokat, fel kell rázni a közösségeinket, és élni kell minden lehetséges támogatással – balról, jobbról, Pozsonyból, Budapestről, bárhonnan, ahonnan a megmaradásunkhoz segítség érkezik.

Mert a történelem nem fogja megkérdezni tőlünk, hogy ideológiailag elég tiszták voltunk-e a vereségünk pillanatában.

Csak azt fogja mérni, hogy maradtunk-e még itt valamennyien.

Márpedig maradnunk kell. Ehhez viszont nem a lövészárkokat kell tovább ásni, hanem kezet kell nyújtani. Mindenkinek, akinek fontos a magyar jövő a Felvidéken.