LESZ, LESZ, LESZ

Határtalan élmény kicsikkel és nagyokkal a Barba Negrában 2025. nov. 13.

Ez az egész történet olyan, mint egy mese. Valójában az is, egy igazi magyar népmese, tele a legkisebb hősökkel, mert azokból akadt egy pár azon a novemberi langyos pesti estén a Csepel-szigeten, ahova a méltán híres bulizóhely, a Barba Negra költözött nemrég.

Hol volt, hol nem volt, de hála a magyarok istenének, bizony, hogy volt egyszer egy Hungarica együttes, annak meg az énekese, becsületes nevén Fábián Zoltán, aki egy nagy kitérő után, az ugyancsak a hadak útját megjárt, félig csallóközi, félig gömöri Kopecsni Gáborral találkozott, bizonyára nem véletlenül, mert az ilyen magyar mesékben véletlenek nincsenek, csak az isteni gondviselés van. Aztán persze kellett mindehhez egy Potápi Árpád, székely származású, bonyhádi államtitkár is, aki a Petőfi Program keretén belül évekkel ezelőtt útjára bocsátotta Zoltánt a messzi Görbeországba, azaz Palócföldre, azon belül meg Gömörbe.

Zoltán és Gábor ezek után erős barátságot kötöttek és sokszor együtt barangoltak a Felvidéken, a zenész és a daliás harcos példát mutatott küzdeni akarásból, mert mindketten megküzdöttek az évek során mindenféle démonnal és szörnyeteggel, de bíztak a saját erejükben, az egyik a gitárjában, a másik az ostorában, na meg persze egymásban. Aztán addig-addig agyaltak, ügyködtek, alkottak és szerveztek, hogy összeraktak egy Határtalanul címet viselő nagyszerű rendezvényt, amelyben szerepet kapott még a délvidéki Török Tilla és mindannyiunk nagy kedvence Vadkerti Imre, valamint a nevezett művészek zenésztársai is.

Ez a zenei produkció most utat tört magának Budapesten is, és a múlt hét szombatján megtöltötte a Barba Negra nézőterét csupa jóemberrel a Kárpát-medencéből.

Na de nem igazi a mese, ha nincsenek benne ott a legkisebb hősök, márpedig ezen a szombat estén volt belőlük épp egy tucatnyi a méltán híres ipolyviski „Viskolából”, mert Zoltánunk újabb állomáshelye az Ipoly-mente, ahol a viski iskolában és a településen dolgozik, szervez és tanít magyar gyerekeket minden szépre és jóra, többek között énekelni gyönyörű dalokat meg gitározni, dobolni.

Mi sem lett természetesebb tehát, mint, hogy Zoli buzdítására a viski suli nebulói bőszen gyakorolták a Határtalan produkció dalait, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ők bizony elkápráztatják énektudásukkal a pesti estben a közönséget.

Így is lett! A tanító nénik és bácsik kíséretében elindultak az Ipoly partjáról a Duna partjára, Budapestre. A szülők felnyergelték a vasparipákat és pillanatok alatt ott termett mindenki a rendezvénysátor színpadán, hogy a kinti szürke estét feledtetve, színeket varázsoljanak a színpadon.

Nagy volt az izgalom a kulisszák mögött, a gyerekek alig bírták kivárni, hogy mikor kerülnek sorra a produkcióban, de addig is megcsodálhatták a Kopecsni család komoly férfitagjainak fegyveres bemutatóját a zeneszámok között. Aztán amikor a színpadon termett a sok gyermek, a közönség vastapssal köszöntötte őket és csodálattal hallgatva, de inkább velük együtt énekelve élvezte a szívet melengető közös produkciót. 

Azt senki nem láthatta, hogy a pici diákjaikért mennyire izgultak a színpad mögött a viski pedagógusok, meg a nézőtéren a gyönyörű gyermekek szülei is, hogy a produkció hibátlan legyen. Az lett, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a szemek könnybe lábadtak, a szívek ellágyultak, a kezek összeverődtek, s ez így volt jó, így volt szép.

Akik még bírták szusszal, azok maradtak az este további részében is Fábián Zoli és zenekara nagykoncertjére, melynek végén még egyszer mindegyik szereplő meghajolt a színpadon és együtt dalolt még egyszer egy nagyot a hálás közönséggel.

Aztán hazafelé a kocsik hátsó ülésén édesen aludtak a gyerekek, miközben bennük lüktetett az este minden hangja, színpadi fénye és a szűnni nem akaró vastaps édes zaja.

Ha van módja annak, hogy a gyermekeinket magyarnak neveljük, akkor ez a módja mindenképpen az, mert ez az élmény úgy ivódott bele mindegyik gyerek lelkébe, hogy az örökre ott marad.

Amikor a késői éjszakában a színpad mögött láttam, ahogy Gábor a karjaiban vitte az autóba az álmos kisfiát, ahogy a viski anyukák ölelték a gyermekeiket, és ahogyan a zenészek és énekesek között önfeledten szaladgáltak a gyerekek, azt mondtam csendesen magamnak, bárcsak itt lehetne Potápi államtitkárunk is, és látná ezt a kavalkádot, amiben benne volt minden, amit ő munkának és eredménynek hitt és tett. Aztán rájöttem, hogy ez az est nem lehetett volna ennyire nagyszerű és tökéletes az égi segítség nélkül, és biztos, hogy ott volt Árpád is a színpadon…

Igen, ott volt minden tökéletes hangban és ott volt a gyermekek csillogó szemében. A jóisten leküldte őt, hogy megbizonyosodhasson róla, jó munkát végzett velünk, értünk, az élete során.

Én a közönség nevében köszönöm meg ezzel a cikkel az összes művésznek, gyermeknek, pedagógusnak és a szülőknek ezt a szívszorítóan szép közösségi élményt. Isten áldja meg a munkátokat!