MAGYAR KÁRTYA

Ismerjük meg Antal Piroska néni történetét! 2023. ápr. 14.

Szerdán volt a felvidéki magyar kitelepített családok emléknapja. 1947. április 12.-én kora reggel indultak az első transzportok messze idegenbe a háborús bűnösnek ítélt, szülőföldjüktől megfosztott felvidéki magyarokkal megtöltve. Ma a déli régióban nincs olyan család, akit a kitelepítések borzalmai és annak máig sújtó fájdalmai ne érintenének.

Antal Piroska néni csecsemőként élte át magyarságunk fel nem dolgozott fájdalmát. Terror, kegyetlenség, embertelenség a mindennapok története iszonyatos emlékekké változott az elmúlt hetvennégy évben.

Szegény, nehéz sorsú édesapja 1945-ben tért haza besszarábiai szovjet tábor foglyaként olyan csontsoványan, olyannyira meggyötörve, hogy édesanyja találkozásukkor megkérdezte, kit keres a házuknál. Ekkor még nem sejtették, hogy bizony túl korai a viszontlátás öröme. Szülei nagy boldogságára 1946 november 6-án makkegészségesen látta meg a napvilágot.

A jókedv azonban nagyon hamar szertefoszlott, ugyanis néhány nap elteltével komisszárok, politikai biztosok kopogtattak ablakuk alatt, akiket a belügyminisztérium besztercebányai kirendeltsége nevezett ki Csata községbe. Ők hajszolták őket a vonatállomásra, ahol már várt rájuk a „hovädo“ feliratú marhavagon, amely a kitelepített magyar családokat szállította szülőföldjükről a messze idegenbe. Szülei és egyetlen bátyja minden vagyonukat hátrahagyva, 40 kilós csomaggal a kézben, és a kispólyással a karjukban kilátástalanul ballagtak a fűtetlen szerelvények irányába.

Iszonyatos, borzalmas körülmények közt utaztak, mindenféle higiéniai eszközök hiányában, összezsúfolva, átfagyva és a félelemtől vacogva vitték őket csehek közé, mint bárányt farkasok közé.

Csehországi megérkezésükkor a vonat elé sorakoztatták őket és az ottani parasztgazdák szégyenszemre úgy válogattak közülük, mint mi az üzletekben felkínált termékek közül. Állatokként kezelték a kitelepítetteket, egytől egyig mind csak a rabszolgamunkást látta bennük. Az ő családja senkinek nem kellett, hiszen csecsemőként teher volt mindenki számára. Ez okból kifolyólag három hétig éltek a holtvágányon, ahol szülei csodával határos módon életben tudták tartani a kegyetlen hideg időjárási tényezők ellenére.

A marhavagon sarkában lévő kályhát édesapja és testvére nem engedték kialudni, mindenféle összegyűjtött tüzelőanyagot égettek, és szülőanyja a kályha fölé tartva nem hagyta eltávozni az élők sorából. Három hét eltelte után a „hovädo“ feliratú fűtetlen marhavagon tovább indult Kerharticébe, ahol "szerencsére" az egyik gazda befogadta őket, méghozzá az állatok mellé a hátsó istálló egyikébe kaptak a szállást.

Hónapokig éltek csóványlevesen és korpán.

A gazda, akinek a tulajdonát képezték nagyon nem szívesen engedett el őket, mivel elégedettek voltak a fogvatartottak munkájával. Az elvégzett munkáért cserébe kaptak élelmet és később az istálló helyett egy hátsó szobát is biztosítottak számukra, amelyen még egy elüldözött csatai családdal közösködtek.

Piroska néni négyéves korában tért haza szülőfalujába, Csatára. Sajnos nem a családi házba, hiszen az már új jövevényektől volt hangos, ugyanis tirpák családok lepték el szeretett otthonainkat, és e hely szokásait nem tisztelve rossz szemmel néztek a visszatérőkre.

Nagynénikéje Garam-part közelségében lévő zsúpfedeles házikójában megosztott velük egy szobát, amelyben az egész család szűkös körülmények közt próbált jobb sorsra jutni. A nénike néhány éven belül férjhez ment, a házat pedig a hazatért család örökségül kapta, mint a kemény munkával felépített otthonukat a tirpák bevándorlók.

Édesapja Pozsonyban volt kénytelen munkát vállalni, így ritkán látogatott haza. Sajnos korán, pontosabban 58 éves korában visszaadta a lelkét a teremtőnek.

Piroska néni édesapja emlékét ma csupán egyetlen érmével őrzi, amely Szűz Máriát ábrázolja, amelyet apukája az orosz fogságban mindvégig a nyelve alatt rejtegette, bár elmondása alapján nem volt olyan testrész, ahol ne bújtatta volna azt. Sajnos az idő alatt annyira megkopott, hogy nagy szívfájdalmára a rekonstruálását senki nem vállalja el környékünkön.

Testvére a szomszéd faluban, Oroszkán kapott állást, ahol édesanyja is szezonmunkásként dolgozott azokkal a személyekkel, akiknek köszönhető volt az emberi jogaik megfosztása is.

Tudniillik, az oroszkai cukorgyár már 1893-tól üzemelt. Ennek köszönhetően sok szlovák leköltözött környékünkre a jobb élet reményében. A befogadást később ekképpen hálálták meg, hogy járták az utcákat és kijelölték melyik házra lesz szükségük, és melyik magyar családok lesznek likvidálva szülőhazájukból.

Így történt!

A be nem forró sebeket tovább súlyosbítja az a tény is, hogy a Beneš-dekrétumok mai napig nem kerültek eltörlésre. Az ország lakosságának 7,75%-a háborús bűnös, tehát mindenki, aki a népszámláláson a magyar nemzetiséget jelölte meg.

Feladatunk adott. Saját felelősségünk óriási mértékben megnövekedett. Fel kell keresni a még visszaemlékezni képes túlélőket, és meg kell ismertetni életutukat az utánunk jövő generációval, hogy soha többé ne történhessen meg, hogy etnikai alapon, kollektíven megbélyegezve semmisítsenek meg emberi életeket, ne tegyenek tönkre emberi sorsokat.

Beszéljünk róla, hogy ez az magyarokat ért embertelen tragédia soha meg ne ismétlődjön!

(2 éve a Reflex24 regionális havilapban jelent meg Antal Piroska nénivel a teljes interjú)