RIA-RIA
Kell-e nekünk egy másik Himnusz?
2025. nov. 6.
Olvasom egy bejegyzés alatt az alábbi kommentet:
A szó eredeti értelmében — vagyis mint dicsőítő, magasztaló ének — a Himnusz (Kölcsey Ferenc verse, Erkel Ferenc zenéjével) nem felel meg a klasszikus himnusz-fogalomnak.
A magyar Himnusz valójában panaszima vagy nemzeti könyörgés. Nem dicséri Istent, nem ünnepli a nemzetet, hanem bűnbánó és siralmas hangon könyörög kegyelemért:
„Balsors akit régen tép…”
„Megbűnhődte már e nép…”
Ez teológiailag és érzelmileg is sokkal inkább zsoltárszerű, mint klasszikus himnusz — Kölcsey maga is „Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból” alcímmel írta, vagyis tudatosan múltbéli szenvedéstörténetként.
Tehát formálisan lehet „himnusznak” nevezni, de tartalmilag inkább nemzeti siralom vagy könyörgő ima, nem dicsőítő ének.
Ezért is érezzük sokan — jogosan —, hogy hangulata nyomasztó, és nem felemelő, mint például a francia Marseillaise vagy a finn Maamme.
Ideje lenne váltani.
-
Eddig az idézet.
Volt szerencsém számtalanszor Olaszországban hallgatni az olasz himnuszt, de a legemlékezetesebb élményem egy szicíliai falucska helyi kultúrházában ért, ahol egy ünnepség keretén belül a zsúfolásig megtelt nagyteremben a helyiek énekeltek „rá” a hangfalból áradó himnuszra, de nem is rá, hanem többszörös hangerővel túlénekelték a a technikát és ahogy a végén befejezik egy igazi csatakiáltással, na az ott akkor örökre beleégett az emlékezetembe és akárhányszor eszembe jut, libabőrös leszek ettől az élménytől, mert ott és akkor éreztem át igazán az olasz temperamentumot és életenergiát, amelyet ez a nemzet képvisel és ami miatt imádja őket mindenki.
Igen, a himnuszok nagy része amolyan induló, amely buzdít és lelkesít.
A magyar nem. A magyar himnusz kér, esedezik, megbán, elismeri bűneit és reméli az isteni gondviselést. A sportrendezvényeken már nem is várják ki a szurkolók a lecsengő szép dallamokat, mert elemi erővel tör ki a Ria Ria Hungária!
Mi tehát imádkozunk, amikor a himnuszunkat énekeljük, és azt azért tudjuk ugye, hogy az ima, az Istennel való párbeszéd, és ha egy hadsereg (békeidőben egy sportcsapat) a csata előtt imádkozik, az talán jóval több, mint egy harsány csatakiáltás…
Mi magyarok olyat teszünk a (sport)csatáink után, amit más nemzetek nem, vagy ritkán:
mi akkor is elénekeljük a Himnuszt. Sokszor akkor is, ha kikapott a csapatunk.
Ugyanis mi a csata végén is imádkozunk, mint évszázadokon át tették azt az elejink, s ebből merítettek erőt a következő csatára, azzal a céllal, hogy megnyerjék a háborút. Évszázadokon át sorra nyertük a csatákat és a háborúkat, amelyek nagy része honvédő háború volt nemetek, mongolok, törökök, labancok, oláhok, csehek ellen. Mi nem igáztunk le és nem hajtottunk rabszolgasorsba nemzeteket. Akik betagozódtak a szent korona oltalma alá, azok békében gyarapodtak. Mi nem irtottunk ki népeket, hanem felkaroltuk őket, hogy aztán a rossz időkben ellenünk fordítsák őket, és bennünket irtottak és igen, irtanak a mai napig, szofisztikáltabb módszerekkel (köszönjük EU, hogy ezt gátoljátok. Ja, ezt nem ide!).
Mégis azt énekeljük, hogy megbűnhődtük már jóelőre a múltbéli bűneinket.
Nincs ettől magasztosabb dolog, mint amikor egy nemzet az Úr előtt bevallja bűneit, még akkor is, ha ezek szinte eltörpülnek a többi népirtó nemzet történelmi bűneinél. Mi magyarok mégis ezt tesszük, miközben sok nemzet harsányan énekli az indulóit és újabb hódításra és leigázásra szólítja fel a népét, büszkén, feledve a múltbéli (gaz)tetteit.
Mi magyarok nem vagyunk harsányak a Himnusszal, de erkölcsileg magasabb szinten vagyunk, mert hiszünk az isteni igazságban, és ami a legfontosabb:
Hiszünk Magyarország feltámadásában!
Nekünk nem kell másik Himnusz, pont jó ez ehhez a magasztos célunkhoz.
Isten minket úgy segéljen!
Nyitókép: Getty Images
Papp Sanyi