LESZ, LESZ, LESZ

Ki kapcsolja le a villanyt Felvidéken? 2026. júl. 16.

Ismered azt az érzést, amikor a szombat esti sörözés után vasárnap reggel nemcsak a hasad fáj, hanem már maga a hangulatod is?

Hatan ültünk az asztalnál a hétvégén. Pont olyan volt minden, mint bármikor máskor: pörögtek a sztorik a csajokról, hogy kinek a kocsijában mi zörög, meg hogy mekkora csalás volt az a tizenegyes a vb-meccsen. Mind a hatan magyar srácok vagyunk, ezen a nyelven poénkodunk, ezen a nyelven nőttünk fel. Aztán valahogy beúszott a képbe a politika, és ahelyett, hogy a szokásos „mindenki hülye” legyintéssel lezártuk volna, valami nagyon húsbavágó dolog jött ki a fényre.

Kiderült, hogy a társaság egyharmada, két haverom, el sem megy szavazni. Leszarják. A másik kettő meg már unottan szlovák pártok neveit dobálta be, mint valami modern, menő alternatívát.

Ott ültem a hideg kisfröccsömmel, hallgattam őket, és valóban elkezdtem aggódni.

Nem a politikusok miatt. Hanem miattunk. Hogy lettünk mi, a felvidéki huszon-harmincasok generációja ennyire jéghidegen közönyösek a saját sorsunk iránt? Miért nem érdekli a srácokat mi lesz ezzel a vidékkel, ahol élünk?

Értem én, miért fáj a feje mindenkinek, kortól függetlenül a hazai magyar politizálástól. Nem vagyunk menők. Nem ütjük meg az emberek ingerküszöbét. Nem szólítjuk meg a fiatalokat célzottan. Még engem is, aki a politikával kel és fekszik, kikészít a sok felesleges, fárasztó ideológiai háború, a folytonos belső harcok, egyes emberek hataloméhsége. Kifejezetten undorodom azoktól a politikusainktól, akik az önérdeket a közösségi érdek elé helyezi. De a szavazás nem egy házasságkötés. Nem az a tét, hogy összeházasodnál-e a pártelnökkel. Nem az a kérdés, hogy Gubík Laci mennyire szexi. 

A tét az, hogy tíz év múlva, amikor a gyerekeinket suliba kell adni, lesz-e még hova íratni őket. Hogy ha felszállunk a vonatra Újvárban, az egyáltalán elindul-e Komárom felé, vagy végleg elfelejtik ezt a régiót. A tét az, hogy lesznek-e a déli falvakban focicsaptok, egyszerű lesz-e eljutni a kórházba, lesz-e orvos a településeinken, lesz-e Nélküled éneklés a DAC meccs előtt, érkeznek-e beruházások a régiónkba, épül-e infrastruktúra, meglesznek-e becsülve a vállalkozóink.. Az a kérdés, hogy a déli falvaink megmaradnak-e élhető otthonnak, vagy csak csendes, elöregedő alvótelepülésekké válnak, ahonnan az értelmiség elmenekült, és már a sarki bolt is bezárt, és havonta van egy szentmise magyar nyelven, mert még magyar nyelven beszélő plébános sincs a 20 km-es körzetben. 

Lehet azt hinni, hogy a szlovák pártok laza, nagyvárosi arcai majd megoldják ezt a kérdést helyettünk, mi pedig maradjunk csendben és bízzuk ezt rájuk. De ezt feltételezni egy óriási naivitás. Nem azért, mert ők rossz emberek, vagy mert szándékosan rosszat akarnának nekünk. Hanem mert fogalmuk sincs, milyen kisebbségben élni. Nem élik meg nap mint nap azt a csendes, belső feszültséget, amikor a hivatalban azon gondolkodsz, megszólalhatsz-e az anyanyelveden. Nem fog nekik feltűnni, ha lassan elkopnak a magyar feliratok, és nem fog fájni nekik, ha egy kisiskolára lakat kerül. Mert nem az ő gyerekeik jövője forog kockán.

Nem vagyok naiv, én is látom a kürülöttünk zajló világot. Követtem én is a Tisza kormányzását, a Fidesz darabokra hullását, mert érdekel, mi zajlik körülöttünk. De a mi valóságunk itt van a Felvidéken, a szülőföldünkről Pozsonyban, és a megyéken döntenek.

Ha mi magunk, a saját anyanyelvünkön beszélgetve sem tartjuk annyira fontosnak magunkat, hogy elmenjünk és kiálljunk a saját képviseletünkért, akkor mit várunk mástól?

Én ott leszek jövőre a fülkében, idén pedig a megyei választások során a magyar listát erősítem. Azért teszem az utóbbit, hogy ezekre a problémákra rávilágítsak, és közös megoldást találjunk a mi érdekünkben. 

Ne adjuk fel a harcot küzdelem nélkül. Ha önként dőlünk a saját kardunkba, akkor ne csodálkozzunk, ha hamarosan végleg lekapcsolják utánunk a villanyt. 

Számítok rátok! 

Nyitókép: Felvidék.ma