LESZ, LESZ, LESZ

Kinek Cluj, kinek Kolozsvár... 2025. júl. 17.

Köő Artúr: Kolozsvári Vasutas

„Furcsa érzések kavarogtak bennem, amikor a sorsoláskor a magyar kupagyőztes Paksi FC ellenfélnek a kolozsvári CFR csapatát kapta. Bár itthon a legmókásabbnak a többség azt tartotta, hogy a román sajtóban a kolozsvári klub tulajdonosa – tévesen – Böde Dánielt román származásúnak titulálta, a sporttörténelemben járatosabbak és az érzelmileg Erdélyhez szorosabban kötődők kínjukban voltak kénytelenek mosolyogni.

A magyar sajtótermékek többsége szinte rögtön román ellenfélről írt, de akadt olyan orgánum is, mely megfejelve mindezt CFR Clujról (Kolozsvár románul Cluj, amit klúzsnak kell ejteni, de mivel túl fárasztó lett volna e bonyolult nyelvtani szabályok után nézni, így sok helyen clujként szerepelt) számolt be. Mindez azért is szívfájdító, mert a kolozsvári csapat nem csak erdélyi volta miatt kívánná meg, hogy legalább – a »kis formálása a szónak az író, beszélő szempontjából, nagy változás az erdélyi magyar szívnek« elv alapján – a romániai jelzőt használjuk esetében, hanem az egész eddigi történelme arról tanúskodik, hogy legalább akkora butaság románnak aposztrofálni ezt a labdarúgó klubot, mint Böde Dánielt a román labdarúgók közé sorolni!

A fent említett labdarúgó csapatot az első világháborút megelőzően, 1907-ben alapították, eredeti neve KVSC (Kolozsvári Vasutas Sport Club néven). Alapítását követően rögtön sikereket ért el, 1911-ben az erdélyi régió bajnokai lettek, de 1918 és 1920 között is eredményesek voltak. Aztán jött Trianon, s mint minden másban, e téren is nagy változások álltak be. Bukarestből úgy gondolták, a népszerű magyar csapatot Kolozsváron egy másik klubnak kell „váltania”, így jött létre 1919-ben a kolozsvári „U” (egyetemi hallgatói sport társaság, U=Universitatea).

A két klub közötti rivalizálást mind a mai napig nem csak a szokásos lokalitás adja, hanem van komoly etnikai színezete is. Az „U” szurkoló táborát szélsőséges román nacionalista csoportosulásokkal azonosítják országszerte, míg a CFR csapatatát (a CFR mozaikszó a Román Állami Vasutakat jelöli, Căile Ferate Române) a magyarok klubjának tartják.

„Származásából” adódóan az 1920-as, 1930-as években nem sok babér termett a vasutasoknak, de a „kis magyar világban” 1940 és 1944 között ismét felcsillantak a remények. 1941/1942-ben a magyar első osztályban is meghatározó együttes lett. A tiszavirág életű boldogságot ismét sötét évtizedek követték. 1945 után a kommunista Románia ismét a CFR Cluj név felvételére kötelezte a klubbot, az Univeristatea fiókcsapatává züllesztették, ahol vagy azok játszottak, akik kiöregedtek a város első számú csapatából, vagy fiatalként arra törekedtek, hogy az „U” leigazolja őket.

Ám az Istennek jó humorérzéke van! A megyei bajnokságokat is megjárt, a magyar világban alapított, s minden törekvés ellenére életben maradt klubra a 2000-es évek elején rátalált egy erdélyi magyar – bár erős törekvés volt román részről, hogy az új tulajdonos magyar volta háttérben maradjon – üzletember, Pászkány Árpád, aki átvette és gyökeresen átalakította a KVSC-t, akarom mondani kolozsvári CFR-t.

Azóta – bár a klub tulajdonosai cserélődtek – a kolozsvári „magyar csapat” 8 román bajnoki címet, 4 román kupát, 4 román szuperkupát nyert, háromszor jutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, rendszeres résztvevője az európai kupasorozatok valamelyikének. A kolozsvári Vasutas pályája a Fellegváron van (románul: Gruia), az UEFA szerint 3-csillagos besorolás alá esik, befogadóképessége 22 ezer fő körüli.

Névadója, Dr. Constantin „Costel” Rădulescu (1924–2001) volt labdarúgó, edző, orvos és hosszú ideig a CFR Cluj edzője, aki híres volt magyarelleneségéről.

A csapatnak van románként ismert szervezett szurkolótábora is (pl. Comando Gruia), de vannak magyar hátterű csoportosulások is. Ilyen a Galeria KVSC.

No de térjünk vissza a magyar kupagyőztes Paksi FC és a kolozsvári CFR párosításhoz, s annak személyes vetületeihez. A sorsolást követően furcsa érzések kavarogtak bennem. Kalotaszegen születtem, 15 évig éltem kisebbségi sorsban másodrendű állampolgárként, így természetes volt, hogy azt követően, hogy Pécsen elkezdtem gimnáziumi tanulmányaimat, továbbra is követem az erdélyi sportéletet. Nagyapám testvére hosszú ideig lakott Kolozsváron a Fellegvárban, ízig-vérig Vasutas szurkoló volt. A családi legendárium részét képezi mind a mai napig, hogy Feri bátya miképpen bocsátkozott szájkaratéba az „U”-nak szurkoló szomszédjával, s fajult a szóváltás majdnem tettlegességig.

Ma is emlékszem arra, hogy 2008 tavaszán az ELTE tanítóképzőjének épületében, azon az ominózus délutánon, amikor a kolozsvári együttes történelmének első bajnoki címét ünnepelte, miképpen futottam le tízpercenként a könyvtárba a számítógépekhez, hogy az internet segítségével tájékozódjak a minden eldöntő utolsó forduló meccseinek eredményeiről, mert tudtam, hogy akkor ott valami történelmi zajlik. Az erdélyi magyar csapatnak valamit visszaad a Fennvaló a majd százéves elnyomásért cserébe. Kalotaszegi ismerőseim, barátaim 99%-a ma is a CFR-nek szurkol, s mindenki tudja miért. Mert az nekünk, nekik a magyar csapat.

Ezek az érzések lettek úrrá bennem, majd hirtelen ezt váltotta fel mindaz, amit a Paks jelent nekünk a magyar labdarúgásért szurkolóknak. Ferencváros szurkoló vagyok az 1990-es évek eleje óta, azóta, hogy követem a labdarúgást. Ugyanakkor a Paks és a klub a magyar játékosokról szóló filozófiája nekem is szimpatikus. Nem beszélve a koefficiens pontok gyűjtéséről, mely komoly tükre annak, hogy milyen is, holt tart a magyar labdarúgás. Mindezek alapján sokáig morfondíroztam azon: érdemes a helyszínen megtekinteni a meccset, vagy sem.

Volt tanítványom, aki kolozsvári gyökerekkel rendelkezik, győzött meg arról, hogy utazzunk Paksra, s a vendégszektorból tekintsük meg a mérkőzést, igaz voltak ezzel szemben fenntartásaim. Mégis valami az súgta belülről, hogy nekem mindkét csapat magyar csapat, a helyszínen kell megtekintenem a meccset.

A mérkőzés előtt fél órával már bent voltunk a vendég szektorban, s úgy, ahogy korábban erre számítottam, a vendégszektorban mindenki erdélyi magyar volt, elvétve lehetett hallani román nyelvű kommunikációt, ők is családdal együtt érkeztek a meccsre. A meccs kezdése előtt jelent meg a külön busszal érkező, körülbelül bő 50 főt számláló „kemény mag”.

Sajnos e tekintetben is érvényesültek előzetes jóslataim. A hatalmas román trikolórra spártai harcos sisak volt festve – jelen esetben éppen megfeledkezvén állítólagos római származásukról –, többeknek meztelen felsőtestére zászló volt kötve. Na hát ők voltak a szektornak az a része, mely egy szót nem beszélt magyarul.

A paksi szurkolótábor (ezért le a kalappal előttük) egyszer sem románozott, ugyanakkor többször is megszólalt a Ria-Ria-Hungária, melyet a vendég tábor magyarjai is elkezdtek skandálni, amit a „román kemény mag” számon is kért és a România-România szurkolással próbált elnyomni. Az első félidő szünetében üggyel-bajjal sikerült végül az összhangnak nem nevezhető szurkolás körüli bonyodalmakat megbeszélni. Az unalmasnak nem nevezhető 0–0 eredménynek talán csak az olyanok örültek, mint én, akinek a CFR is magyar csapat, a Paks is, no meg főleg a Ferencváros.

Ugyanakkor keserédes volt így is minden. Mert beigazolódott mindaz, amire a sorsolás pillanatában számítottam. A magyar sajtó »román csapatozása«, a kolozsvári Vasutas valódi és magyar (!) történelmének elhallgatása, a KVSC csapatának „leclujozása”. De, ami leginkább fájt az az, hogy miképpen zajlik a valódi nevén Kolozsvári Vasutas román, szurkolói szinten is megjelenő, kisajátítása. Láttam, éreztem, tapasztaltam, hogy az történik e klubbal is, mint ami az Erdélynek nevezett szülőföldemmel is történt az elmúlt száz évben.

Gondoltam mindezeket leírom, hátha néhányan olvassák, s talán veszik a fáradságot, s a visszavágó napján a kolozsvári csapatról mint romániai és nem román csapatról írnak, beszélnek, de leginkább azért, hogy a CFR-nek szurkoló erdélyi magyar testvéreim lelkének is kicsit jót tegyek.

Így talán a házsongárdi temetőben lévő vasutas szurkolók is békésebben nyugszanak a magyar, de a kisajátítás veszélyének kitett rögök alatt…”