ZSÍR

Kinyílt ajtók, magyar szavak 2025. máj. 29.

Egy felmérés miatt járom az egyik magyarok lakta felvidéki járást. Falu után faluba, kisvárosról kis falura járok. Mindenhol akad az az 5-6 ember, akik még aktívan tartják a magyar szó lángját. Nem hivatalból, nem pénzért, nem dicsőségért. Csak azért, mert úgy érzik, ez az ő dolguk.

Van, aki a templom kulcsával vár, és büszkén vezet körbe. Megmutatja az orgonát, az öreg zászlót, amit valamikor személyesen ő rejtett vissza a sekrestyébe. A harang hangja már ritkábban szól, de ő még emlékszik, melyik ünnepen hányat kellett kondítani. 

„Ha nem jön senki, akkor is meggyújtjuk a mécsest” – mondja.

Másutt egy konyhaasztal mellett telnek a perceim, süteménnyel, kávéval, történetekkel. Régi falunapok, színjátszókör, tánccsoport – ma már csak fotókon. De a falon ott a Házi áldás, a Szózat, a régi családi fényképek alatt egy kis kokárda. A házigazda azt mondja: „Nem az a baj, hogy kevesen vagyunk. Az a baj, hogy már senki nem mondja, hogy jó, amit csinálunk, már ezért nem is nagyon aktívkodunk.”

A Csemadokról mindenhol ugyanazt hallani: „Papíron még létezik.” Néhány éve volt még rendezvény, mára legfeljebb egy-egy ünnepi koszorú maradt. A legtöbb aktív ember már nem is számít a szervezetekre, elvétve maguk teszik, amit tudnak. 

És minden faluban van valaki – egy tanító, egy pap, egy volt polgármester vagy csak egy makacs ember –, aki még mindig ötletekkel jön. Tervel, szervez, próbálja összeszedni a többieket. 

A beszélgetések velük sosem rövidek, mert nekik mindig van mondanivalójuk. Nem váltjuk meg a világot, de azt a kis darabot, ami itt van körülöttünk, azt megpróbáljuk megtartani.

A falak között van csend, de nem üresség. Ezek az emberek nem hősök, csak fáradt őrszemek, akik még mindig a kapuban állnak. Nem kérnek sokat – csak hogy valaki visszajelezzen: van értelme. 

Mert amíg minden faluban megvan az a pár ember, aki kinyitja az ajtót, megterít, és mesél, addig a magyar szó nem csak múlt, hanem jelen is.