CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

„Koldulás” vagy közösség? 2025. máj. 7.

Szűcs Dániel válasza a Duray-emlék besározóinak. 

A nagyhét csendjét és emelkedett pillanatait idén sem tisztelte mindenki. Egyes felvidéki online felületek nem átallottak politikai célból, személyes torzsalkodások jegyében méltatlanul belerúgni nemcsak az élőkbe, de a holtakba is. 

Különösen szomorú, hogy ezúttal éppen Duray Miklós emléke szolgált eszközül a támadáshoz, s a közadakozásra indított kezdeményezést – amely egy méltó síremlék és közösségi emlékhely megalkotását célozza – „koldulásként” igyekeztek megbélyegezni.

Szűcs Dániel publicisztikája szenvedélyes, de egyben pontos és történelmi távlatokat is felvillantó válasz erre a méltatlan támadásra. Írásában emlékeztet arra, hogy a nemzeti közösség évszázadok óta vállalja fel nagyjainak emlékét – igen, sokszor közadakozásból. 

Jókaitól Kossuthon át Máraiig, Petőfitől Mátyás királyig hosszú a sor, akiknek emlékműveit a magyar társadalom önerőből állította. Ezt gúny tárgyává tenni: történelmi ismeretlenség és erkölcsi érzéketlenség.

Az alábbi írás nem mentegetőzik – szembesít. És szól azokhoz is, akik még hisznek abban, hogy a halottainkat és a közös emlékezetünket nem illik politikai játszmákba rángatni.

Íme a teljes írás: 

Szűcs Dániel: Így koldultok ti…

„Kedves Duray Miklós, bocsásd meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!”

Nézzük előbb a dolgot a jó oldaláról: a felvidéki magyar médiapiac igazán sokszínű, nemhogy virágzik, egyenesen burjánzik. Különösen a legalja közelében – és innentől akkor nézzük rögtön a nem jó oldaláról – ahol némi karaktergyilkolászás kedvéért az égvilágon semmi sem szent. Sem élő, sem halott, sem feltámadott, sem nagyhét, sem semmi. 

Pontosan ez történt az egyik online felületen, melynek gazdája minden további nélkül belerókázott a nagyhétbe, álszent módon átgázolva Duray Miklós tetemén, emlékén, az általa szeretett emberek becsületén, az általa életre hívott szervezeten – mindezt kizárólag azért, hogy ismét sikerüljön egyet belerúgni Gubík Lászlóba.

A királyi fenség Sas-kaberéból előrántott logikája összefoglalva nagyjából ennyi:

• Gubík László a SZAKC elnöke volt (e tisztségében Duray Miklós utódja), míg meg nem választották a Magyar Szövetség elnökévé;

• a SZAKC széfje tele van gyémántporral;

• a SZAKC a saját halottjának tekintette (és egyébként tekinti mindörökké – szerk. megj.) Duray Miklóst;

• a SZAKC közadakozást hirdetett Duray Miklós síremlékének megalkotására és felállítására;

• mindezekből az következik, hogy Gubík emberileg ismét megbukott, a SZAKC közadakozásra felhívása koldulás, ami „nem akármilyen szégyen”;

• és legeslegfőképpen: erre még Orbán Viktor sem gondolt volna…

A lényeg azonban a förmedvény utolsó gondolata:

„Kedves Duray Miklós, bocsásd meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!”

Nos, ez az a pont, ahol a mennyezetnek le kellett volna szakadnia, de ez az a pont is, ahol újfent bebizonyul: a Jóisten türelme és szeretete végtelen, különösen a legegyügyűbb báránykáival szemben.

A közadakozás lényegét, a síremlék – pontosabban közösségi emlékhely – művészeti és társadalmi jelentőségét nem boncolgatjuk itt, minden részlet elolvasható ebben a cikkünkben.

A lényeg ezúttal a nagyheti királyi fenséges gondolat tágabb összefüggésbe helyezése. Emlékeztetőül újra:

„Kedves Duray Miklós, bocsásd meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!”

További tudatlanok a magyarlakta Kárpát-medencében

Akár hiszik, akár nem, bizony:

A SZAKC nem úttörő a koldulás bűnében, nem ez volt az első szerveződés a hosszú magyar történelemben, amely kuncsorgásra adta fejét, midőn nagyjainak megpróbált szobrot, síremléket, mifenét állítani.

Ezek többségénél ugyan nem tudtuk bizonyítani Gubík Lászlónak ill. bármely ági felmenőinek jelenlétét, természetesen biztos, hogy valami van a háttérben és valamennyi közadakozást átitatja a szégyenteljes koldulás illetve a korrupció. Ennek feltárására mi ugyan nem vállalkozhatunk – erre avatott és főleg díjnyertes oknyomozó újságíróra volna szükség (minimum), azonban:

szolgálhatunk egy rövid összeállítással arról, hogy hol mindenhol és ki mindenkinek állítottak emlékművet a magyarok – KÖZADAKOZÁSBÓL.

A lista persze minden, csak nem teljes és kimerítő. Lássuk csak:

Jókai Mór szobra – 1921, Budapest, VI. kerület, közadakozásból.
Kossuth Lajos első szobra – 1894, Miskolc, közadakozásból.
II. Rákóczi Ferenc – Székesfehérvár és Borsi, közadakozásból.
Mátyás király kolozsvári emlékműve – 1902, nagyrészt közadakozásból.
Kölcsey Ferenc szobra – Kisfaludy Társaság által, közadakozásból.
Márai Sándor, Kassa – 2004, közösségi kezdeményezésből.
Petőfi Sándor szobra a Medikus-kertben – 1911, szintén közadakozásból.

És még:

• Vámbéry Ármin – Dunaszerdahely

• Andrássy Franciska – Rozsnyó

• Szent István – Érsekújvár, Komárom, Nagykapos

• Deák Ferenc – Zalaegerszeg

• Bem apó – Budapest

• Arany János – Múzeumkert

Mit is mondhatnánk mindezek után?

Kedves Jókai Mór, Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, Mátyás király, Kölcsey Ferenc, Márai Sándor, Petőfi Sándor, Vámbéry Ármin, Andrássy Franciska, Szent István király, Deák Ferenc, Bem József, Arany János 

- bocsássatok meg nekik, nem tudták, mit cselekedtek!