ZSÍR

Köszönök mindent, Ozzy! 2025. júl. 23.

Mi a fene folyik a világban? – kérdeztem fennhangon kedd este, amikor az interneten megjelent a hír, hogy a rockzene ikonja, minden idők egyik legfontosabb zenekarának frontembere, Ozzy Osbourne hátrahagyta a földi poklot.

Pedig csak pár hét telt el Ozzy és a Black Sabbath valóban nagy sikerű, grandiózus búcsúkoncertje óta, és mindenki izgatottan várta, vajon megvalósul-e még a belebegtetett utolsó (utáni) nagylemez. Sajnos most már tudjuk a választ: a Birmingham füstös városából indult zenekar története végleg véget ért. 

Ahogy két hete összegeztem a Black Sabbath történetét, úgy hamarosan Ozzy szólókarrierjén is végigmegyek még, de egyelőre nem tudok értelmes dolgot leírni, hiszen egy korszakos zseni távozott, egy olyan – maximális tisztelettel mondom – bohóc, aki mellett egy pillanatig sem unatkozhatott az ember. Ezt tökéletesen alátámasztja Ozzy önéletrajzi könyve (Én, Ozzy), melynek szinte minden oldalára jut valamilyen elképesztő történet. De kincset ér a Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy is! Nos, elárulhatom, Dr. Ozzy egészségügyi tanácsai az átlagembert rövid úton kórházba, fogdába vagy egyenesen a temetőbe juttatták volna, de a zseniális humora minden bajon átsegíthette az olvasót. 

A valóságshow-k időszakát is zseniálisan lovagolta meg anno Ozzy, akit a felesége és menedezsere, Sharon vett rá arra, hogy beengedje a rajongókat az Osbourne család finoman szólva sem nyugodt és csendes hétköznapjaiba. Akkoriban leginkább csak ugattam az angol nyelvet, így sokat nem értettem belőle, de roppant izgalmas volt látni a Sötétség Hercegét esendő emberként kóvályogni a hatalmas villájában. A kikezdhetetlen rocksztárból egy mindenki számára szerethető figurát varázsolt a The Osbournes. Az már csak hab volt a tortán, hogy a magyar nyelvű MTv-n (nem a királyi, hanem az akkor még leginkább zenei tévén) Nagy Feró adta Ozzy magyar hangját – majdnem olyan zseniálisan, mint egylpr Ford Farlaine-ét. Szóval aki nem dugta a fejét a homokba, biztosan találkozott már Ozzy Osbourne nevével az elmúlt évtizedekben.

Volt egy kedvenc filmem is gimisként. Egy gagyi rockvígjáték, a Sátánka, Adam Sandler főszereplésével. A címszereplő a pokol urának fiaként próbálta a Földön pár fura fazon segítségével megállítani a testvéreit, ezáltal megmenteni az édesapját. Mondanom sem kell, hogy a filmben Ozzy fogja megmenteni az emberiséget, amikor a kellő pillanatban megjelenve lehrapja a denevérré vált ördögfi tesó fejét. Zseniális geg, hiszen szinte az egész világ a denevérek fejének leharapásával azonosítják az öreget, noha saját bevallása szerint valójában azt hitte azon a bizonyos koncerten, hogy egy plüssfigurát dobtak oda neki...

Ám a legtöbbet citált idézet Ozzytól az, hogy nem emlékszik a nyolcvanas évekre. És ez az akkori hedonista életvitelét figyelembe véve egyáltalán nem meglepő. Sőt, talán az a meglepő, hogy BÁRMIRE emlékszik a Black Sabbath beindulása óta, hiszen egy igazi orvosi csodáról beszélünk, akinek a génjeit tudósok vizsgálták meg néhány éve, mert ők sem értették, hogy az ipari mennyiségű kábítószer és alkohol elfogyasztása ellenére hogyan lehet még mindig életben.

Ozzy már életében is legenda, mi több: intézmény volt. Kár tagadni, még azok is ismerték, akiket nem lehet még gyanúsítani sem a rockzene iránti szimpátiával. Valljuk be, egy igazi antihang volt, dalt és szöveget nem írt, az énekdallamai is többnyire a gitárt követték. De mindez nem elvett, hanem hozzáadott ahhoz, hogy ő legyen az egyetlen Ozzy Osbourne. Bármihez is nyúlt, úgy volt mainstream, hogy közben nagyon is paradigmaváltó volt. Ha szabad egy képzavarral élnem, halálosan komolyan vette azt, hogy ne vegye magát komolyan.

Emlékszem, mennyire letaglózó volt a Black Sabbath töménysége, és mennyire üdítő Ozzy szólólemezeinek megismerése. Nem tudok, de szerinem felesleges is választani a két oldal közül, az érme két oldala alkotja az egy egészet: Black Sabbath és Ozzy. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legújabb lemezei maradéktalanul elnyerték volna a tetszésemet, de mindegyiket örömmel hallgattam, mindegyik afféle jutalomjáték volt, ami még úgy is szarrá verte a zenei színteret, hogy nem akart semmi más lenni, mint ami: egy olyan rockzenész új lemeze, akinek aztán tényleg nem kell semmit sem bizonyítania.

Ami pedig a búcsúbulit illeti: egyszerűen felemelő volt! Méltó és tökéletes lezárása egy olyan életműnek, amiről minden kezdő hangszeres, sőt valójában a zenészek 99,999 százaléka csak álmodozhat! Nem túlzás: nincs fontosabb figura a rockzene történetében Ozzy Osbourne-nál, legfeljebb néhány ugyanannyira fontos figura, mint ő, de az olyanok is csak kevesen.

Tegnap tehát Ozzy is belépett a mennyi krimó ajtaján, ahol már sok cimbora várt rá. Ahogy azt sokszor elmondtam már, egyszerre vagyunk szerencsés és szerencsétlen generáció: mi még láthatjuk a rockzene legnagyobbjait, de mi vagyunk azok is, akiknek el kell temetni őket.

Utánuk pedig marad az űr.

De nem szomorkodom, inkább hálás vagyok azért, hogy létrehozta azt a zenei stílust, ami gyerekkorom óta nem enged, ami mozgásban tart, ami megmozdítja a fantáziám, ami alkotásra késztet, és ami alakít engem is.

Köszönöm, Ozzy!