7832

Láttam a Megváltót! 2024. dec. 13.

Estébe hajló szürkület ötven árnyalata váltja egymást az aszfalton, a kocsik lakkján és a mammon templomába siető „hívók” alakjain. Bent gyors ritmusban rakja a kosarába mindenki a napi betevőt, meg azon felül minden mást, amire a reklám rábeszélte.

A kasszánál vegyes a sor, épp egy jólszituált úrihölgy fizet finom mozdulatokkal, jelezve „kasszáserzsinek” a felsőbbrendűségét. Nagy nehezen elrakja a visszajárót és ellibben, és végre jövök én. Tudni kell, hogy a gumiszalagról lekerült árut minimum olyan gyorsasággal kell elpakolni, mint a F1-es istállók kerékcserélő csapatai, különben kollektív szemmel verésben részesülök a mögöttem sokasodó konzumzombiktól.

Mire minden a helyére kerül és fizetem az árut a „kajakártyámmal”, a hölgy csak ennyit mond: meg még 50 cent. Mondom, oké, kifelejtette, semmi gond, akkor újra a kártyával. Nem sajnos, a kártya csak élelmiszerre való, szatyorra nem. Hideglelés azonnal és leblokkolás, hiszen a kocsim valahol a parkoló másik végében van, kb. Izlandnál…mire én oda-vissza megteszem a távolságot a „vaspénzért”, - és a mögöttem állóknak addig várni kell, - ezek engem tuti, hogy meglincselnek!

A hölgy viszont sztoikus nyugalommal várja az 50 fillért, vagy mit… Erre egy kopott munkaruhás, borostás fickó mögöttem előveszi a pénzérméjét és a hölgy kezébe nyomja. Nem győzök neki hálálkodni, de erre most sincs idő, mert már felettünk tornyosul a sor. Gyors kézfogás, a szatyrot felkapom és indulok, de hirtelen visszafordulok: és boldog karácsonyt! – kiáltom feléje, miközben nevet rám és gyorsan pakolja a saját cuccait.

A parkolóból kifordulva idős néni topog a zebránál a ködben, fél elindulni. Megállok, ablakot lehúzva kiáltom neki, hogy tessék csak nyugodtan menni, megvárom. Kicsi kecses, vénülő kezével kedvesen int, amikor átér és látom a kalapja alatt az egykoron gyönyörű lány mosolyát.

A város végi suli előtt nagy a forgalom a szülői értekezlet után. Egy keresztbe akadni akaró autó kezdőnek tűnő sofőrje néz kétségbeesetten hátra, hogy most ebből mi lesz…lassítok és rávillantok, induljon bátran, nem darálja őt le senki. Amikor kikanyarodik, dob egy vészjelzős, négyesindexes köszönést.

A vasúti átjáró után az út szélén egy nagykabát bandukol, fáradtan, kimérten. Megállok mellette, nyugdíjas ismerősöm az, aki lekéste a buszjáratot és inkább elindult gyalog. Kedélyesen szót váltunk és amikor kérdezem, hogy hol tehetem ki, azt mondja, elég a kocsmánál, mert az asszonya már nem várja otthon, tavaly itt hagyta őt. Meghalt. A kocsmánál arra kérem, maradjon a kocsiban. Beugrok két „plechovka” sörért meg egy dobot cigiért és sietek vissza az autóba. Tudod, én most inkább hazaviszlek. Hideg az éjszaka, nehezen kerülnél te innen ma haza. Rám néz értő és szomorú szemekkel, halkan csak ennyit mond: igazad van.

Hazaérek és a kiadós vacsora meg az online csevegés közben billentyűt ragadok, hogy leírjam: láttam a Megváltót. Láttam Őt a mindennapjaink apró cselekedetiben.

Láttam az 50 centben, a kéz intésében, az irányjelzők fényében, a nagykabát kedves magányában.

Csak rajtunk múlik, hogy felismerjük-e őt embertárainkban és önmagunkban.

Ha ez sikerül, akkor Istennek tetszően élünk, s ez jó nekünk is és neki is.

Ennyi a titok: embernek maradni, szeretni és szerénynek lenni.

Várjuk a születését. Nagyon.