LIBERNYÁKULUM

Nem a mi nevünkben! 2025. jún. 30.

Sose voltak még ennyien. De nem a Szent Jobb-körmeneten, nem nemzeti zarándoklaton, nem közösségi imán – hanem a Pride-on. Egy olyan eseményen, amelyet a szeretet és elfogadás ünnepének hirdetnek, de valójában egy politikai és ideológiai kampány lett belőle. A Budapest Pride ma már nem a párbeszédről szól, hanem a hagyományos értékek nyílt tagadásáról, és az identitások fegyverként való használatáról.

És idén egy új szintet léptek.

Felvonultak olyanok is, akik felvidéki transzparensekkel jelentek meg, azzal a felirattal: „Mi is itt vagyunk.” Egy kisebbség tagjai egy másik kisebbség nevében beszéltek. A tábla üzenetét elnézve úgy állították be magukat, mintha a felvidéki magyar közösség közösen, egy emberként állna ki a Pride mellett.

Ez hazugság. Ez provokáció. És ez felháborító.

Mi, akik Felvidéken nap mint nap megküzdünk a megmaradásunkért – a nyelvünkért, a kultúránkért, a nemzeti öntudatunkért – nem kérünk ebből a színjátékból. Mert tudjuk, mit jelent valódi kisebbségnek lenni. Tudjuk, mit jelent csendben építkezni, és mit jelent vállalni a gyökereinket akkor is, ha nem népszerű. Nem a testiségben keressük az identitásunkat, hanem a történelmünkben, a hitünkben, a közösségeinkben.

És pontosan ezért mondjuk ki most világosan: nem, nem vagytok „mi is”. Nem vagytok a nevünk. Nem vagytok a hangunk.

De volt még egy transzparens is, amely különösen sokatmondó, és sokak számára sértő volt: „sLOVEkia stands with the hunGAYrians.” Egy cinikus, ideologikus szóvicc, amely a „szerelem” és „homoszexualitás” témáját keveri a nemzeti identitásokkal, gátlástalanul, provokatívan. 

Ez a felirat nemcsak hogy nevetségessé próbálja tenni a magyar és szlovák közösségek közötti amúgy is bonyolult kapcsolatot, hanem kifejezetten gúnyt űz a magyar nemzeti identitásból, a méltóságunkból.

Ráadásul ezt a képet nem egy ismeretlen aktivista osztotta meg, hanem egy olyan személy, aki a felvidéki magyar közéletben is jelen van, rendezvényeken tűnik fel, sajtóban nyilatkozik, és a „közösségi képviselet” jelszavával lép fel, amikor éppen jól jön neki. Most viszont ahelyett, hogy kiállt volna a saját közössége méltóságáért, inkább egy ideológiai kampányhoz asszisztált, amely a sajátjait figurázza ki. És nemcsak hogy megosztotta, hanem még büszkén, nevetgélve tette, mintha nem is lenne tisztában azzal, mit jelent magyarnak lenni Felvidéken. 

Ez különösen fájdalmas. Mert tőlünk nem azt várja senki, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodjon. De azt joggal várjuk el egymástól, hogy legalább ne figurázzuk ki egymás értékeit. Ne nevessük ki azt, amiben generációk hittek. Ne használjuk gúny tárgyává a nemzeti hovatartozást, főleg akkor ne, ha épp egy olyan közösség tagjaként emelkedtünk szóra, amely nap mint nap a megmaradásért küzd.

Az egész rendezvény egyre kevésbé emlékeztet emberi méltóságra épülő társadalmi párbeszédre, és egyre inkább válik látványos erődemonstrációvá. A cél nem a békés együttélés, hanem a provokáció – lehetőleg minél harsányabban, minél több nemzeti jelkép árnyékában.

Miközben azt harsogják, hogy kirekesztettek, valójában ők uralják a terepet – plakátokon, közintézmények falán, politikai nyilatkozatokban, nemzetközi kampányokban. A Pride már régen nem a másság elfogadásáról szól, hanem a többség megbélyegzéséről.

És közben feltűnnek zászlók, feliratok, üzenetek, más közösségek, népek, nemzetek nevében. Mi, felvidéki magyarok viszont sosem hatalmaztunk fel senkit arra, hogy a nevünkben vonuljon. Ez a megmozdulás nem közösségépítés, hanem közösségrombolás.

A mi szabadságunk nem azt jelenti, hogy bármit lehet. Hanem azt, hogy van mihez hűnek lenni. A mi büszkeségünk nem harsány és nem ideiglenes. Nem az utcákon keres magának ünnepet, hanem az otthonainkban, a családjainkban, a templomainkban és a múltunk tiszteletében.

Ha ma nem mondjuk ki: elhatárolódunk, akkor holnap mások beszélnek majd a nevünkben újra, és a végén azt hisszük, mi változtunk meg.

Hát nem.

Mi nem változtunk meg. Mi itt vagyunk, de nem ott.