LESZ, LESZ, LESZ

Mácsadi István: A határvonal, amit belénk rajzoltak 2025. okt. 29.

1918. október 28-át a történelemkönyvek új kezdetként ünneplik. De mi, akik a mesterségesen kialakított új határ déli részébe szorultunk, másképp tanultuk meg ennek a napnak a jelentését. Mert ahol ők felszabadulást láttak, ott nekünk az elszakítást kellett túlélni. A Csehszlovákia névre keresztelt új állam születése nem a semmiből nőtt ki, igaz mesterséges keverék volt, amelyet nagyhatalmi érdekek segítségével gyúrtak össze. 

A Felvidék — ahogy mi használjuk ezt a szót — addig sosem jelentette azt, amit ma. A Gömör, Mátyusföld, Csallóköz, Zoboralja, Bodrogköz vagy az Ung-vidék embere addig csak annyit tudott, hogy magyar. Nem volt szükség más jelzőre. A „felvidéki magyar” kifejezés csak akkor született meg, amikor a nemzet fővárosát már nem érte el a szavunk, a panaszunk, a gyászunk. Amikor egyszer csak a határ mögött maradtunk, egy új világ szélén, ahol új törvények, új zászlók, új himnuszok döntötték el, ki számít polgárnak és ki számít idegennek. 

A mi őseink a háborút követően meggyötörtek voltak, nem lázadtak, nem voltak részesei semmiféle összeesküvésnek. Egyszerűen csak ott voltak. Ott, ahol a család, a templom, a föld és a folyó volt. És mégis egyik napról a másikra más országban ébredtek. A cseh katonák jöttek, és azt mondták, mostantól ez Csehszlovákia. A magyar ember meg csak nézett, s azt hitte: talán pár hét, pár hónap, és vége. Ideiglenes állapot, mint egy vihar. De a vihar nem múlt el. Maradt. Sőt, megerősödött. A cseh közigazgatás után jöttek a szlovák vasutasok, a telepes falvak, az új hivatalnokréteg. És mi, gömöri, csallóközi, zoboralji magyarok, szépen lassan idegenek lettünk a saját falvainkban.

A felvidéki magyarság így lett egyszerre gyökértelen és gyökeres. Gyökértelen, mert elvették tőle az államát, a múltját, a nyelvét; és gyökeres, mert mindezek ellenére is kapaszkodott a földbe, amelyből kinőtt. 

A gömöri ember nem a zászlónak, hanem a temetőnek hűséges. A mátyusföldi asszony nem a politikának, hanem a templom tornyának. A csallóközi paraszt nem a szónoklatoknak, hanem a gyümölcsfáknak. Így éltük túl a századot, nem forradalmakkal, hanem kitartással.

Ma, több mint száz évvel később, a magyarság itt már más arcot visel. Kettős identitás lett a sorsunk. A fiatal felvidéki gyakran két-három nyelven is álmodik, két hazában él, két történelmet ismer. De ettől még nem lett kevesebb, csak bonyolultabb. 

A történelem nagy urai annak idején „stratégiai szempontok” alapján rajzolták át a térképet. De az emberi élet nem stratégia, és nem érdek. Nem lehet számításból eldönteni, hova tartozik valaki. Mi, felvidéki magyarok, azóta is ezt tanuljuk: hogy a haza nem ott van, ahol a határ húzódik, hanem ott, ahol az ember még magyarul köszön, ahol magyarul gondolkodik, ahol a gyereket még magyar mesére altatják.

Nem vagyunk sem maradék, sem melléktermék. Mi vagyunk azok, akik nem hagyták, hogy a történelem végképp eltemesse őket. Akik a múltból hidat építenek a jövőbe. Akik hisznek abban, hogy a magyarság nem szám, hanem tartás. És akik tudják: nem elvenni kell valamit másoktól, hanem megőrizni azt, ami a miénk volt mindig is — a szavakat, a dalokat, a neveket, a temetőt, a templomot, a közösséget.

Mert a haza, bármennyit is rajzoljanak a térképen, végül mindig ott marad, ahol élni tudunk benne.