MAGYAR KÁRTYA

„Maďari za Dunaj!” – tényleg még mindig itt tartunk? 2026. aug. 18.

Van az a pillanat, amikor az ember már tényleg nem tudja, mit mondjon. Legfeljebb azt, amit Orosz Örs is feltett kérdésként: szinte napra pontosan húsz évvel a Malina Hedvig-ügy után tényleg még mindig itt tartunk? Rimaszombatban, 2026-ban, egy temetőben valaki meggyalázott egy magyar huszáremlékművet, és azt fújta rá: „Maďari za Dunaj!” – „Magyarok a Duna mögé!”

Nehéz ezt máshogy értelmezni, mint primitív és nyílt magyarellenes provokációként. Különösen azért, mert nem egy közterületi falról vagy egy politikai plakátról van szó, hanem egy temetőről, ahol az embernek talán még azokat az alapvető határokat is illene ismernie, amelyeket normális körülmények között nem lépünk át. A halottak emléke ugyanis nem politikai üzenőfal, és egy emlékmű sem arra való, hogy valaki a saját frusztrációját vagy nemzetiségi gyűlöletét ráfújja.

Az rimaszombati huszáremlékművet idén májusban avatták fel újra. Az emlékmű a Don-kanyarnál hősi halált halt rimaszombati huszároknak állít emléket, vagyis egy olyan történelmi korszak áldozatainak, amelynek következményeit Közép-Európa népei közül valamilyen formában szinte mindenki megszenvedte. Éppen ezért különösen abszurd, amikor valaki ma, több mint nyolcvan évvel később, egy ilyen helyen akarja újra elővenni a „te magyar vagy, tehát menj innen” típusú gondolkodást.

Ráadásul a történelem természetesen nem olyan egyszerű, mint amilyennek egy festékszóróval a kézben tűnhet.

Az emlékműnél olyan hősi halottakra is emlékeznek, akik között román és szlovák nemzetiségű emberek is voltak. Vagyis aki ezt az emlékművet magyarellenes jelszóval rongálja meg, az valójában egy olyan közös történelmi tragédiát próbál a mai nemzetiségi konfliktusok primitív nyelvére lefordítani, amely ennél sokkal összetettebb.

És talán éppen ez az egész történet legszomorúbb része. Hogy miközben évtizedek óta arról beszélünk, hogy meg kellene tanulnunk együtt élni, időről időre akad valaki, aki visszarángat bennünket ugyanabba a gödörbe. Elég hozzá egy felirat, egy zászló, egy meggyalázott emlékmű, és máris elő lehet venni a régi sérelmeket, a régi félelmeket, a régi „mi és ők” történetet.

Pedig Rimaszombatban különösen értelmetlen ez az egész. Magyarok és szlovákok ugyanabban a városban élnek egymás mellett. Ugyanazokat az utcákat használják, ugyanazokkal a helyi problémákkal szembesülnek, ugyanoda járnak bevásárolni, dolgozni, ügyet intézni. A hétköznapi életben a legtöbb embernek eszébe sem jutna abból problémát csinálni, hogy a szomszédja milyen nemzetiségű. Aztán valaki előveszi a festékszórót, és megpróbálja elhitetni, hogy valójában még mindig az a legfontosabb kérdés, ki melyik oldalon áll.

Cziprusz Zoltán felvetése ezért is érdekes: vajon egy közelgő választási időszakban valaki tudatosan akarja egymásnak ugrasztani Rimaszombat magyar és szlovák lakosságát, vagy egyszerűen néhány provokátor műve az egész? Ezt egyelőre nem tudjuk, és nem is lenne helyes találgatásokkal előre megnevezni a felelősöket. A tetteseket meg kell találni, és ki kell deríteni, mi motiválta őket. Ha pedig kiderül, hogy valóban szándékos magyarellenes provokációról volt szó, akkor annak is meg kell lennie a megfelelő következményeinek.

Egy dolgot azonban már most érdemes kimondani: az ilyen akciókkal nem a magyarokat lehet elüldözni Rimaszombatból, hanem legfeljebb a város békéjét lehet tönkretenni. Aki azt hiszi, hogy egy „Maďari za Dunaj!” felirattal majd megold valamilyen nemzetiségi problémát, az valójában semmit nem old meg. Csak újabb indulatot termel, amire aztán jön a válasz, arra egy újabb válasz, és mire észbe kapunk, már megint ott állunk egymással szemben, miközben azok, akik ezt az egészet elindították, elégedetten nézhetik, milyen könnyű volt felkorbácsolni az indulatokat.

És azért is nehéz szó nélkül elmenni az egész mellett, mert húsz évvel a Malina Hedvig-ügy után talán tényleg elvárható lenne, hogy valamivel előrébb járjunk. Nem kell ugyanúgy gondolkodnunk a történelemről. Nem kell ugyanúgy megélnünk a nemzeti identitásunkat, és természetesen lehetnek komoly vitáink is. 

De annak már rég természetesnek kellene lennie, hogy a másik ember nem lesz kevésbé otthon csak azért, mert magyarul beszél, és a szlovák sem lesz kevésbé otthon attól, hogy szlovák.

Rimaszombat történetét sem lehet úgy átírni, hogy az egyik közösség emlékeit egyszerűen kitöröljük a másik kedvéért. Ez a város ilyen lett, amilyen: magyar és szlovák, régi és új, sokféle emlékkel és sokféle történettel. Ezt nem gyengíti, hanem éppen gazdagítja, ha mindkét közösség otthon érezheti magát benne.

Ezért lenne jó, ha a rimaszombati temetőben történtekből nem újabb nemzetiségi háború lenne, hanem végre valami egészen más. Egy határozott rendőrségi fellépés a rongálás ellen, világos politikai elhatárolódás minden oldalról, és annak kimondása, hogy Rimaszombatban nincs helye sem a magyar-, sem a szlovákellenes uszításnak.

Mert a „Maďari za Dunaj!” nemcsak egy felirat. Egy olyan gondolkodás maradványa, amelynek már régen nem kellene helyet találnunk a jelenünkben.

A magyarok pedig természetesen nem mennek sehova. Ahogy a szlovákok sem. Rimaszombat az övék is, meg a miénk is.

Talán végre ezt kellene megtanulnunk egymásról.