CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Magyarellenesség, ukránok, indiaiak – ugyanaz a gyűlölet, más célpontok? 2026. aug. 11.

Van abban valami nyugtalanítóan ismerős, ami az elmúlt hetekben Szlovákiában történt. Nyitrán előbb két ukrán fiatalt, majd néhány héttel később négy indiai diákot támadtak meg. Szereden pedig két tizenhét éves fiatal brutálisan rátámadt egy taxisofőrre, akit a rendőrség szerint fojtogattak, ütöttek, majd tizenhárom késszúrással sebesítettek meg.

A három esetet természetesen nem lehet összemosni. A szeredi támadásnál a jelek szerint rablási szándék is szerepet játszott, míg a nyitrai indiaiak elleni támadásnál nagyon is felmerül a gyűlöletből fakadó indíték. A támadók ugyanis előbb azt kérdezték a diákoktól, honnan származnak. Amikor megtudták, hogy indiaiak, megverték őket. Egyikük, Ansar, súlyos arcsérüléseket szenvedett.

 Ha valakit azért választanak ki, mert más országból származik, más a bőrszíne vagy egyszerűen külföldinek néz ki, akkor már maga a származása is a támadás oka lehet. És itt kezdődik az idegengyűlölet.

Az emberből előbb „indiai”, „ukrán”, „magyar” vagy „roma” lesz, és csak utána ember. A támadó már nem egy konkrét személyt lát maga előtt, hanem egy csoport képviselőjét, amelyet ellenségként, idegenként vagy nemkívánatos elemként azonosít. Ebből a mentalitásból könnyen lesz előbb megalázás, később ütés, végül pedig kés.

Szlovákiában azért is különösen érzékeny téma mindez, mert a nemzetiségi alapú ellenségképnek saját történelmi tapasztalatai vannak. Nem kell messzire mennünk.

Ott van Malina Hedvig ügye. A magyar nemzetiségű diáklányt 2006-ban Nyitrán támadás érte, az esetből pedig olyan politikai és társadalmi konfliktus alakult ki, amely máig nem tűnt el a szlovák–magyar közös emlékezetből. 

Nem állítom, hogy az akkori ügy és a mostani nyitrai támadások azonosak lennének. Nem azok. De ugyanarra a veszélyre figyelmeztetnek: mi történik akkor, amikor egy ember identitása válik a konfliktus lényegévé.

Ugyanezért nem lehet megkerülni a 2008-as dunaszerdahelyi magyarverést sem. A DAC–Slovan mérkőzésen történt rendőri beavatkozás és annak máig vitatott körülményei mély nyomot hagytak a szlovákiai magyar közösségben. Lehet vitatkozni a jogi részleteken, a politikai felelősségen vagy azon, hogy ki hogyan értékeli az eseményeket, de egy dolgot nem árt megjegyezni: amikor egy nemzetiségi közösség egészét ellenségként kezdik kezelni, abból nagyon könnyen lesz társadalmi feszültség, majd erőszak.

A magyarellenesség, az ukránellenesség és az indiaiakkal szembeni rasszizmus természetesen nem ugyanaz a jelenség minden részletében. De ugyanabból a gondolkodásból táplálkozhatnak: abból, hogy a „mi” fontosabb, értékesebb és jogosultabb, mint az „ők”.

Ez lenne a hazaszeretet? A saját nemzet, nyelv vagy kultúra szeretetéhez nincs szükség ellenségre. Nem kell hozzá gyűlölni a szomszédot, lenézni a külföldit, vagy megmagyarázni, hogy valaki azért ér kevesebbet, mert máshonnan jött. Aki a saját nemzeti identitását csak mások rovására tudja megélni, az már nem patrióta, hanem soviniszta.

Persze nem minden támadás mögött rasszizmus vagy ideológia áll. A szeredi taxisofőr esete éppen azért fontos, mert másról szól. Ott egy kiszolgáltatott ember vált két fiatal brutális támadásának célpontjává, és a rendőrség szerint pénzt, illetve értékeket is el akartak venni tőle. Ez önmagában is súlyos figyelmeztetés arra, milyen messzire juthat az erőszak, ha a másik ember már csak eszköz a saját cél eléréséhez.

A nyitrai eset azonban más kérdést vet fel: mi történik akkor, ha valakit éppen azért választanak ki, mert külföldi?

Erre nem lehet az a válasz, hogy „fiatalok voltak, nem tudták, mit csinálnak”. Aki csuklyát húz a fejére, odamegy egy csoporthoz, megkérdezi, honnan jöttek, majd a válasz után támad, az látszólag tudatosan választ célpontot. A rendőrség feladata természetesen az, hogy kiderítse a pontos indítékot és bizonyítsa azt. De társadalmi szinten már most is érdemes kimondani: a külföldiek elleni erőszakot nem lehet bagatellizálni.

Mert az idegengyűlölet ritkán azzal kezdődik, hogy valaki kést ránt. Előbb jönnek a címkék. A „mi” és az „ők”. A viccek, a sértések, az általánosítások. Az a mondat, hogy „ezek az ukránok”, „azok az indiaiak”, „ezek a magyarok”, „azok a cigányok”. Egy idő után pedig már nem embert látunk, hanem egy kategóriát.

És ha valaki egy kategóriát üt meg, könnyebb elhitetnie magával, hogy nem is követett el olyan nagy bűnt.

Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy éppen ukrán, indiai, magyar vagy más nemzetiségű ember kerül-e célkeresztbe. Hanem az, hogy elfogadjuk-e azt a gondolatot, amely szerint egy ember kevesebbet ér azért, mert másnak született. 

Mert aki ma az ukránt vagy az indiait tekinti idegennek, holnap könnyen talál magának más célpontot. A gyűlöletnek ugyanis nincs állandó nemzetisége. Csak mindig szüksége van valakire, akit „ők”-nek lehet nevezni.