LESZ, LESZ, LESZ
Magyarul nyerítettek a lovak, megremegett a szlovák államiság
2026. júl. 6.
Túl vagyunk a hétvégén. A Felvidéki Vágta július 4-én rendben lezajlott Dunaszerdahelyen, a lovak lefutották a magukét, a közönség tapsolt, megevett pár lángost, majd mindenki békében hazament. És láss csodát: hétfő reggel a Szlovák Köztársaság még mindig a térképen van. Pozsonyban nem vonták fel az Árpádsávos zászlót, a minisztériumokban továbbra is szlovákul kérik a kávét, és a határok sem mozdultak el egyetlen millimétert sem.
Aki előre fél, az kétszer fél – tartja a bölcs mondás. A dunaszerdahelyi Felvidéki Vágta kapuit csak július 4-én, szombaton nyitották meg, de Ľudovít Gunčaga mérnök úrnak, a Szlovák Értelmiségiek Egyesülete (ZSI) oszlopos tagjának már pénteken sikerült telerínia a zsepijét.
Még egyetlen lónyerítés sem hallatszott a Csallóközben, de az „értelmiség” már vizionálta a szlovák államiság totális megroppanását. ITT
A szerző szerint a „Felvidék” kifejezés használata önmagában kimeríti a nemzetbiztonsági kockázat fogalmát.
Számára ez a szó egyenlő 1938-cal, az elnyomással és a területi revízióval. Nehéz lehet egy olyan világban élni, ahol egy évszázados földrajzi-történelmi tájnév puszta kiejtése is pavlovi rettegést vált ki.
El kellene már végre magyarázni a szlovák „értelmiség” ezen ágának, hogy a magyar nyelv nem a szlovák állami kódex alapján működik. Ahogy a szlovák közbeszéd teljesen természetesen használja a Dolná zem (Alföd/Délvidék) kifejezést a magyarországi, szlovákok lakta vidékekre mindenféle területi követelés nélkül, úgy mi, magyarok Felvidéknek hívjuk a szülőföldünket.
Nem provokációból, hanem mert ez a neve. Magyarul. Amikor egy dunaszerdahelyi vagy komáromi magyar felvidékiként hivatkozik magára, azzal nem határokat akar tologatni, hanem csupán a saját kulturális és nyelvi közegében pozicionálja magát.
Ebből budapesti mestertervet és irredenta nyomulást kreálni puszta hisztéria.
Gunčaga úr valóságos tényfeltáró munkát végzett, és megdöbbenve csatolja a terhelő „bizonyítékokat”: magyar nyelvű oklevelek! Magyar feliratú zászlók! Hájos Zoltán polgármester magyarul ad át egy díjat egy túlnyomórészt magyarok lakta város hagyományőrző rendezvényén!
A cikkíró „invazív magyarosításról” és a szlovákok „arrogáns kiszorításáról” értekezik. Valójában ami Dunaszerdahelyen történt, az pusztán annyi, hogy egy őshonos nemzeti közösség éli a saját mindennapjait a saját nyelvén. A magyar kultúra a Csallóközben ezeréves realitás. Ha egy lovasverseny magyar nyelvű oklevele képes alapjaiban megrengetni a szlovák államiságba vetett hitet, akkor ott nem a magyarokkal, hanem a szlovák állami önbizalommal vannak súlyos problémák.
Egy magabiztos állam ugyanis nem kap sokkot attól, ha az adófizető polgárai a saját anyanyelvükön szórakoznak.
És itt érkezünk el a cikk valódi mozgatórugójához. A lovak, a zászlók és a Felvidék szó csak a jól bevált díszlet. A lényeg a szöveg végén bukkan fel:
a szigorított, de 2024 őszén végül elhalasztott államnyelvtörvény utáni sóvárgás.
Gunčaga és elvbarátai szerint a törvény „kell, mint a só”. Lefordítva: kell a bot, amivel újra oda lehet suhintani a kisebbségnek. Mert ők a „társadalmi kohéziót” kizárólag asszimilációban, nyelvrendőrségben és a közösségi tér egyszínűvé tételében tudják elképzelni.
Fáj nekik, hogy a kormányzat 2024 októberében – részben a józan észnek, részben a magyar-szlovák geopolitikai realitásoknak engedve – visszakozott, és nem csinált újra nyelvi harcteret Dél-Szlovákiából. Most egy dunaszerdahelyi lovasverseny ürügyén próbálják újraéleszteni a kilencvenes évek legsötétebb mečari reflexeit.
A vágta pora lassan elül. A lovak lecsutakolva pihennek az istállóban. A szlovák államiságot pedig továbbra sem a magyarul átadott oklevelek fenyegetik, hanem az a mélyen gyökerező paranoia, amely a kisebbségi kultúra minden rezdülésében nemzetbiztonsági kockázatot szimatol.
Ha a Szlovák Értelmiségiek Egyesülete valóban az államot akarja védeni, kezdhetné azzal, hogy megpróbálja elfogadni a saját, más nyelven beszélő polgárait. Addig is marad nekik a rettegés a lovaktól.
Mácsadi István



