CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Meddig durvulhatunk még? – A politika elviszi az utolsó emberségünket is 2026. okt. 9.

Október 24-e közeledtével egyre fojtogatóbbá válik a levegő a mienkhez hasonló kis közösségekben. A helyi és megyei választások küszöbén állunk, és miközben a feladat elvileg arról szólna, ki hogyan tudná jobbá, élhetőbbé tenni a szülőföldünket, a valóság egészen más, kiábrándító képet mutat.

A kérdés már rég nem az, hogy kinek milyen programja van a járdák felújítására, az iskolák megmentésére vagy a munkahelyteremtésre. A kérdés mostanra az lett: meddig fajulhat még ez a kampány?

Nézem a közösségi médiát, és néha elszorul a szívem. Olyan emberi mélységeket látunk nap mint nap, amire pár évvel ezelőtt még a legpesszimistábbak sem gondoltak volna. Facebook-posztok sora születik nem azért, hogy építsünk, hanem kizárólag azért, hogy a másikat sárba tiporjuk. Névtelen vagy névvel vállalt fröcsögés, kiforgatott mondatok, megrendelt lejáratások. És ami a legszomorúbb: elértünk oda, ahol már a határokat sem ismerjük. Amikor a jelöltek egymás családját, gyermekeit, házastársát kezdik gyalázni.

Hát hol élünk mi? Hová tűnt az alapvető emberi tartás?

A családot bevonni a politikai adok-kapokba nem kampányfogás. Az alávalóság. Olyan határátlépés, amely után már nincs visszavezető út a normális párbeszédhez.

A legdühítőbb az egészben az, hogy ezt nem idegenek teszik velünk. Mi tesszük ezt egymással. Ismerős az ismerőssel, szomszéd a szomszéddal. Egy-egy mérgező poszt vagy kocsmai uszítás nyomán családi ebédlőkben tör ki a veszekedés, évtizedes barátságok mennek tönkre, és egész közösségek szakadnak ketté. Olyan törésvonalakat húzunk magunk közé, amelyeket október 25-én, a választások másnapján már semmilyen eredmény nem fog tudni betemetni.

Gondolkodjunk el egy pillanatra! Egy párszáz vagy pár ezer fős magyar közösségben, itt a Felvidéken tényleg megengedhetjük magunknak ezt a luxust?

Úgy fogyunk, mint a gyertya. Iskoláink a fennmaradásért küzdenek, fiataljaink elmennek, az intézményeinkért foggal-körömmel kell harcolnunk. És mi mit csinálunk ahelyett, hogy összefognánk? Szétszakítjuk az utolsó még ép szöveteinket is. Addig fogjuk osztani, szorozni, gyűlölni és egymás ellen hangolni ezt a kis magyar közösségünket, amíg végül teljesen elfogyunk. Amíg már nem lesz mit irányítani, nem lesz kire szavazni, és nem lesz kinek polgármestert vagy képviselőt választani.

A politika elmúlik. A kampány október 24-én este véget ér. A szlogenek elkopnak, a plakátokat áztatja majd az őszi eső. De a szavak, amiket kimondtunk, a posztok, amiket kitettünk, és a sebek, amiket egymáson ejtettünk, itt maradnak velünk. Október 25-én reggel is szembe kell tudnunk nézni egymással a bolti sorban állva, a templomkapuban vagy az iskola előtt.

Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt rányomunk a „Közzététel” gombra, vagy mielőtt kimondjuk a következő megsemmisítőnek szánt mondatot! Ne hagyjuk, hogy a pillanatnyi hatalomvágy vagy a politikai indulat lerombolja mindazt, ami még megmaradt belőlünk. Mert ha a méltóságunkat és a közösségünket is elveszítjük, akkor teljesen mindegy, ki nyeri meg a választást – a vesztesei mindannyian mi leszünk.