MAGYAR KÁRTYA

Meddig tapsolunk még a saját kivégzésünkhöz? 2026. nov. 11.

Görgessük csak végig most a Facebook hírfolyamon egy hónappal a megyei és önkormányzati választások után. Ott virítanak tucatszámra a gúnyos kommentek, a kárörvendő emojik. Az egyik azért fröcsög, mert „a magyar politikusok mindig csak lopnak, nem csinálnak semmit, és mind csak a saját zsebét tömi”, a másik amiatt habzik, hogy „ Gubík túl progresszív lett, eladta a lelkét a párt”, a harmadik meg attól ideges, hogy „túl sok ideig dörgölőztek a Fideszhez a párt prominens politikusai, azt hitték, majd Orbán megváltja a felvidéki magyarságot”. És persze ott van a klasszikus alapzaj is, ami már lassan a természetes mentalitásunk részéve válik: egyébként is, Csáky is meg Bugár is elbaszta anno, azóta csak süllyed ez a rohadt hajó.

Hát, kérem szépen, itt tartunk most. 

De kérdem én, mit várnak a holnaptól azok, akik most örömködve temetik az etnikai alapú politizálást? Mit remélnek azok, akik majdnemhogy örömkönnyeket hullajtva várják a Magyar Szövetség teljes megszűnését? 

Divat lett belerúgni a Magyar Szövetségbe. Könnyű, mert hibák mindig vannak, időnként nekem is fájdalmas a tévedések sora. Mondhatjuk rájuk huszadszor is, hogy alkalmatlanok, hogy nincs stratégia, hogy rosszul kommunikáltak, hogy elszúrták a régiek, elszúrták az újak, Gubík, Orosz, meg bárki más. Rendben. Bukjanak meg, ha erre szolgáltak rá a szavazófülkékben.

De ha letöröljük a tábláról az etnikai alapú politizálást, ha végleg sírba isszuk a magyar érdekképviseletet, akkor ki fogja holnap képviselni a magyarság ügyét Pozsonyban vagy a megyéken? A szlovák pártok liberális szárnya? Vagy a nacionalisták, akik pár éve még Kossuth-szobrot gyaláztak? Talán majd a helyi szlovák polgármester, aki a választások előtt megtanul magyarul köszönni, aztán a testületben csendben megszavazza a magyar iskoláink bezárását vagy a jogaink csonkítását? Ugyan már. Ajándékba semmit nem kapunk. Amit nem követelünk meg magunknak saját hangon, saját arccal, saját közösséggel, azt nem is kapjuk meg. 

Azok, akik most gúnyosan örülnek és ennek a közösségi médiában még hangot is adnak, azok valójában mit üzennek a gyerekeiknek? Hogy „fiam, ne tanulj magyar iskolában, ne sírj a hivatalos ügyek magyar intézése miatt, mert úgyis felesleges”? Azt hiszik, ha feladjuk a politikai képviseletet, akkor a szlovák többség majd keblére ölel bennünket, és azt mondja: „Jaj, drága magyar testvéreim, mostantól mindenben egyenrangúan osztozunk veletek”?

Nem ez fog történni. A politika üresen maradt tereit a könyörtelen, csendes, természetes asszimiláció darálója váltja fel. Minden egyes elvesztett polgármesteri szék, minden leépített önkormányzati jog, minden elsorvasztott kulturális intézmény egy-egy újabb lapát föld a felvidéki magyarság koporsóján. És a legszomorúbb az egészben, hogy ezt a sírt most saját magunk ássuk a Facebook-kommentek szellemesnek hitt gyűlölködésével.

Félreértés ne essék: nem a kritikát kell elhallgattatni. A Magyar Szövetségnek igenis változnia kell, megújulásra, alázatra, élesebb látásra és a társadalom valós problémáira rezonáló politikára van szüksége. Nem szabad mentegetni a hibákat, sem a régiek lopását, sem a bénázást.

De a kritika és a rombolás között óriási a különbség. Ha a bírálat abból a tiszta szándékból fakad, hogy „jobban és hatékonyabban kell csinálni”, az éltet. De ha abból a mérgezett öngyűlöletből, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is, csak ne legyenek a magyarok a parlamentben”, az nem más, mint kollektív öngyilkosság.

Akkor mi a következő lépés kedves kommentelősokaság? Hagyjuk még nagyobb teret a sodródásnak? Tapsoljunk ahhoz, hogy a szórványban már alig hallani magyar szót az utcán, és a tömbben is egyre többen gondolják úgy, hogy „jobb a békesség, minek vállalni a magyarságunkat”?

Nem, ideje lenne észbe kapni. Mert a történelem nem kegyes azokhoz, akik önként lemondanak a saját hangjukról. Politikusok jönnek és mennek – Csákyk, Bugárok, Forrók és a többiek –, de a közösség, ez a néhány százezer ember itt a Garam, a Vág és a Bodrog mentén, örökre eltűnik, ha elfelejtjük: ha mi magunk nem állunk ki magunkért, senki a világon nem fogja megtenni helyettünk.

Ezt tartsuk mindig a szemünk előtt!