ZSÍR

Megadeth - a végső leszámolás 2026. jan. 31.

Meglepett és elszomorított, amikor a tavalyi évben felröppent a hír, de valahol mégis érthető, hogy a Megadeth tizenhetedik nagylemeze a roppant sikeres metal banda hattyúdala is lesz egyben. A zenekar iránti rajongásom immár mintegy negyedévszázadra tekint vissza, így a zenekar nevét viselő korongot folyamatosan pörgetve teltek a megjelenés óta eltelt napjaim.

Hihetetlen, de a a mindig morcos Dave Mustaine szögre akasztja a gitárt, teszi ezt másodszor, immár véglegesen. Az első alkalom is kényszerű volt, hiszen akkor is és most is egészségügyi okok álltak a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy a korábban valóságos tasmán ördögként viselkedő vörös ördög (maximális szeretetem és tiszteletem fényében tessék mosolyogva fogadni a jelzőt!) szemmel láthatóan megbékélt a sorsával. Tavaly januárban olvastam Dave önéletrajzi könyvét, amiből kitűnt, hogy még a tizenegynéhány évvel ezelőtti íráskor is bőven volt tüske a hősünkben, amit a Metallicából való kiebrudalása okozott. Ilyen előzmények fényében pedig igazán jó látni és hallani azt a fajta elégedettséget és felszabadultságot, amit egész életében keresett.

De hogy egy kicsit a korongról is beszéljünk, ha már valamiféle lemezismertetőről vagy mifenéről is van szó, fordítsuk a zene irányába a hajónkat. Valahol roppant megsüvegelendő, hogy MegaDave a csúcson akarja abbahagyni, nem akar végtelenül kínos utolsó-utáni-utáni meg százmillió-dollárt-kapsz-egy-hakniért turnékba belemenni, ám így is elszomorodtam, hogy utoljára hallhatok új dalokat a Megadethtől, hiszen egy-két megingást leszámítva a karrierjük során, az elmúlt évtizedben pedig pláne, bitang erős lemezeket tettek le az asztalra. Ahogy arról a két évvel ezelőtti koncertbeszámolóban is írtam, egy baromi erős felállás dolgozott Dave keze alá, és ez most is így van, bár erre mindig is kínosan ügyelt a főnök. Azonban amit Teemu Mäntysaari gitározás címén művel, az nem felső liga, hanem annak is az elitje! James LoMenzo (basszusgitár) és Dirk Verbeuren (dob) pedig már jól összeszokott párosként hozza az alapokat.

Az első kedvcsináló daloként kihozott Tipping Pointtól nem ájultam el, de amolyan kellemes hallgatnivalónak tűnt. A thrash metalos csépelés a zenekar hőskorába repít vissza minket, amikor még bőven speed metalnak nevezték ezt a fajta vadulást. Második hallgatásra viszont előjöttek a finomságok – na meg a különbségek is a korábbi, amúgy bivaly lemezekhez képest. A dal egyszerre idézi meg a nyolcvanas évek zabolátlanságát és a kilencvenes évek agyas dallamosságát mintegy előrevetítve a korong karrierösszegző mivoltát.

A folytatás – és második klipesített dal – az I Don't Care először nem tetszett, de a punk mint olyan mindig is fontos inspirációforrás volt Dave számára, amit számos feldolgozás is bizonyít a korábbi évtizedekből. Nem egy világmegváltó dal, de hát nem is az a célja, simán csak tisztelgés egy mára már jobbára gördeszkás giccsé mainstreamelt stílus előtt. Azóta persze megbékéltem a nótával, ezzel együtt kerek a történet. 

A Hey, God című dallal pedig át is lépünk a kilencvenes évekbe, hiszen olyan, mintha a Countdown To Extinction egyik elveszett dala lenne. Ez leginkább a refrénen érhető tetten, mivel kimondottan gyorsan bekúszik az ember bőre alá. A szövege pedig – ismerve hősünk valláshoz való korábbi viszonyát – kimondottan jól sikerült. És valahogy bele is tudom élni magam a dal mondanivalójába, pedig nálunk még nyugodtan ki lehet menni sötétedés után az utcára...

A Let There Be Shred azt adja, amit ígér: zúzást! A dal egyszerre tisztelgés a gitárhősök előtt és egy új standard felállítása is. Szinte minden apró zugba belepakolt egy szólót Teemu, némelyik pedig kimondottan megidézte Marty Friedmant, de még Chris Polandet is, csak hogy a legnagyobb kabátot maguk után hagyó elődökről beszéljünk. A szöveg egy kicsit ugyan bugyutácska, de annyi minden történik itt zenei fronton, hogy a kutya se bánja!

Amikor elősször csendült fel a Puppet Parade-et nyitó bontogatás, konkrétan felnvettem. Ezt már hallottam valahol! Ja, egy Megadeth lemezen! Végül is kitől lopjon az ember fia, ha nem saját magától? Amúgy semmi baj nincs a dallal, simán fekerülhetett volna a rádióbarát slágereket villantó Cryptic Writingsre is. Annyira kilencvenes évek Megadeth ez, hogy könnybe lábad az ember szeme!

Az Another Bad Dayt eleinte nem igazán tudtam hova tenni, de azóta bőven helyére került úgy a lemezen, mint az életműben. Ahogy a címe is mutatja, leginkább Dave általános életérzését meséli el. Ez a a középtempós dal, ez is simán elfért volna a Crypticen, nincs is vele semmi gond.

A gázpedált a Made To Kill (Istenem, de szörnyű cím!) dalnál találják meg ismét. A Dirk Verbeuren dobszólójával indító dal vissza is repít minket nyolcvanas évekbe, egészen a Rust In Peace-ig. Itt kapjuk meg azt a fajta technikás thrasht, amit mindig is imádtam a Megadethben. A négy perces dal sajnos gyorsan elröppen, de talán jobb is így, nincs idő elrontani, haha.

Lassan a műsoridő végére érünk és bizony a múltidézésnek még mindig nincs vége! Az Obey To Call megint a Countdown-Youtanasia korszakba repít minket. Sötét kis nóta azzal a tipikus szövegköpködéssel, amire ebben a formában csak Dave Mustaine képes. Ennél a dalnál fogalmazódott meg bennem a lemez egyik legfontosabb erénye: úgy idézi még a korábbi idők Megadeth lemezeit, hogy közben nem akarod kitépni a lemezt a lejátszóból és lecserélni valamelyik korábbi opuszra. Ez azért nem túl gyakori.

A lemez egyetlen kaukktojása számomra az I Am War című, utolsó előtti dal, ami mintha csak az Ossián valamelyik kétezres évek eleji lemezéről szökött volna meg. Nyilván gonoszkodok, de azért eléggé áthallásosak azok a gitárok. A szöveg sem valami erős. De ha már múltidézés, korábban is voltak kisebb-nagyobb baklövései Davenek, tudjuk be ezt is annak.

Az albumot és ezzel együtt a Megadeth történetének lezárását megéneklő The Last Notenál méltóbban karriert befejezni nem nagyon lehet! Ha csak ezt az egy dalt adta volna ki búcsúzóul, már akkor elégedetten csettintettem volna, de egy ilyen dalcsokrot megkoronázni egy ilyen definitív dallal, na erre tényleg csak a legnagyobbak képesek.

A bónuszként odacsapott Metallica-feldolgozást pedig inkább hagyjuk. Noha nem egyértelmű a dalválasztás és eleve Dave daláról van szó, de egy ekkora klasszikust nem lehet jól eljátszani. Feldolgozni igen, de itt csak utójátszásról van szó, és bizony ez nem jött össze.

Összegezve a leírtakat, a Megadeth tizenhetedik sorlemeze már most az év végi listám élmezőnyébe katapultálta magát. Tette ez azon az érzelmi többleten is túl, hogy ez a zenekar utolsó korongja. Egyszerűen minden másodpercén érezni, hogy Dave nagyon oda akarta még egyszer utoljára tenni magát – amíg még képes rá. Ugyan nem hibátlan a lemez, de 64 évesen ennyire fóuszált, feszes, nem önmaga parádiájába csapó albumot tényleg csak kivételes tehetségű művészek képesek összehozni. Mit mondhatnék még? Bitang dalok, bitang produkció, bitang hangzás. Minden egyben van. Búcsúzni csak így érdemes.

A végére még beszúrnék egy anekdotát. A lemez megjelenése napján a kisfiamat orvoshoz kellett vinni. Mivel anya sem érezte valami fényesen magát, ketten indultunk el az autóval, és ha már egyszer nem volt ott anya, gyorsan bele is füleltem a lemezbe. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy a korábban nyűgös, lázas, lassan hároméves kissrác széles vigyorral az arcán bólogat a Tipping Point ütemére. Amolyan kontrollcsoportot sasolva, rákérdeztem a kisfiam értékítéletére, amire azt a választ kaptam, jó ez az apazene. Azt hiszem ennél több nem is szükségeltetik ahhoz, hogy a Megadeth tizenhetedik, karrierzáró és azt összegző lemezét egy baromi erős korongnak tituláljuk, amelyik bármikor megállta volna a helyét az 1983 óta tartó pályafutás során.