RIA-RIA

Megmaradni a végeken – Gondolatok a magyar kultúra napján 2026. jan. 22.

Január huszonkettedike van. Kölcsey soraiban ma is ott lüktet a nemzet sorsa, a himnuszunk születésnapján pedig illik megállni egy pillanatra. De nálunk, itt a Felvidéken, nincs megállás, ez nálunk dac, kapaszkodás és néha, valljuk be őszintén, kőkemény küzdelem a láthatatlanná válás ellen.

Nem panaszkodni akarok, mert a panasz nem épít házat, és nem ment meg iskolát sem. De nézzünk körül! Itt élünk a szlovák tenger peremén, vagy éppen elszórt szigetekként a nyelvhatáron, és naponta érezzük a fogyatkozás jeges leheletét. Látjuk a bezáró kisiskolákat, halljuk a vegyesházasságokban elnémuló magyar szót, és érezzük azt a fojtogató közönyt, ami talán veszélyesebb minden direkt asszimilációs törekvésnél.

Olyan ez, mint egy lassú erózió. A víz mossa a partot, mi meg próbáljuk visszahordani a homokot, vödörrel. Nehéz? Az. Néha reménytelennek tűnik? Meglehet. De éppen ez a mégis-morál, a csakazértis megcsinálom az, ami minket, felvidékieket mindig is megtartott.

Miért csinálom? Sokan kérdezik tőlem, miért ölök ennyi energiát, időt, pénzt a közösségbe. Miért nem elég csak simán „lenni”? Miért kell folyton írni, szervezni, tanácskozni, menni, sürögni, magyarkodni?

A válasz egyszerű: mert a kultúra nem pihenhet. És igen, a kultúra az a közösségi élmény is, amit egy kvízesten élünk át együtt. 

Amikor látom a csillogó szemeket a csapatok között, amikor egy-egy kérdés kapcsán felhorgad a közös tudás, a közös múlt – legyen szó egy magyar történelmi alakról vagy egy popkulturális utalásról –, akkor érzem, hogy élünk. Akkor nem egy statisztikai adat vagyunk egy népszámlálási íven, hanem egy lüktető, szerves egész. Ezek az esték nem csak a játékról szólnak. Arról szólnak, hogy vagyunk valakik, és közünk van egymáshoz.

Ezért publikálok az újságokban is. Mert a kimondott szó elszáll, de az írott szó nyomot hagy. Kell a fórum, ahol kibeszéljük a gondjainkat, ahol megfogalmazzuk a jövőnket, és ahol tükröt tartunk magunk elé. Ha mi nem írjuk meg a saját történetünket, majd megírják mások, és higgyétek el, abban nem lesz sok köszönet.

A közösség az utolsó bástya. A közösségszervezés nálam nem hobbi, hanem küldetés. Ebben a nehéz, néha ellenséges közegben a közösség az egyetlen védőháló. Ha elengedjük egymás kezét, ha bezárkózunk a saját kis mikrovilágunkba, akkor elvesztünk.

Ma, a magyar kultúra napján ne csak a Himnuszt énekeljük el, hanem tegyünk egy fogadalmat. Fogadjuk meg, hogy teszünk valamit a saját környezetünkben. Elmegyünk egy rendezvényre, magyar könyvet adunk a gyerek kezébe, vagy csak egyszerűen büszkén vállaljuk a nyelvünket ott is, ahol talán nem nézik jó szemmel.

A kultúra mi magunk vagyunk. Én pedig addig fogom szervezni a kvízesteket, addig fogom koptatni a billentyűzetet és addig fogom rángatni a közösség kabátujját, amíg csak egyetlen magyar szó is elhangzik ezen a tájon. Mert ez a mi jussunk, ez a mi dolgunk.

Isten, áldd meg a magyart, itt, a Felvidéken is!