MAGYAR KÁRTYA

„Mi nem szavazunk magyarokra” – Terepbeszámoló a lévai szórványból 2026. okt. 29.

Választások előtt jártam a Lévai járás szórványfalvait. Az összes településen a Magyar Szövetség pulóverében kopogtam. A stratégia egyszerű, de megalkuvást nem tűrő: egymás után csengetek be a házakba, és mindenhol megkérdezem, hol élnek még magyarul beszélő emberek. Jelöltként a saját bőrömmel, a saját arcommal kell képviselnem az ügyet, minden egyes kapunál.

Az egyik utcában találomra lépek be egy portára. Amikor az udvaron elmondom, hogy szeretném átadni a szórólapot, és rákérdezek, készülnek-e szavazni, a válasz hideg zuhanyként ér: „Mi már magyarokat nem karikázunk.”

Amikor visszakérdeztem, hogy mi ennek az oka, a házaspár a mélyen gyökerező csalódottságát nevezte meg, és hozzátették, köszönjem meg ezt az eddigi magyar politikusoknak. Huszonöt évesen, jelöltként ott álltam a pulóveremben, és el kellett kezdenem beszélgetni velük arról, hogy én személyesen mit tehetek a múlt hibáiért. Elmagyaráztam, hogy a régióban most egy egységes, fiatal arcokat is tartalmazó csapat fogott össze, és tiszta lappal, a tennivalók elvégzéséért kérjük a bizalmat. A nyugdíjas házaspár végül kedvesen értékelte a gesztust és az igyekezetet, de a nemük határozott maradt. 

Nem adtam fel, mentem tovább pár házzal feljebb. Itt már olyan idős magyarokra leltem, akik kifejezetten nagyra értékelték a jelenlétemet, és biztosítottak a támogatásukról. Ők irányítottak tovább: jelezték, hogy ebben az utcában ugyan már nincs több magyar, de a másik soron él egy 80 év körüli néni, aki jó eséllyel a mi szavazónk lehet.

Elszántam magam, elsétáltam háromszáz métert, és megkerestem a megadott címet: a ház előtt fűzfa állt, a zöld kapuban pedig egy nagy fehér kutya – minden passzolt. Becsengettem, mire egy húszéves lány jött ki. Kezdetben szlovákul váltottunk szót, mondta is, hogy a barátjával hétvégi programjai vannak, nem is tervezi a szavazást. Ekkor megemlítettem, hogy a falubeliek szerint itt még tudunk magyarul is beszélni, mire ő bekiabált a lakásba a Starkának („ona vie po madarsky”).

A nagymama röviddel később kijött, és rögtön az elején tiszta vizet öntött a pohárba: vallása (Jehova tanúja) miatt a lelkiismerete nem engedi, hogy szavazzon, hiába is sétáltam el hozzá. Ugyanakkor rendkívül segítőkész volt; végigmutatta az egész sort, hogy melyik házban élnek még magyarok, és hol vannak azok a porták, ahová 1947-ben a dekrétumok során szlovák családokat telepítettek. Mint kiderült, az ő leszármazottaik ugyan még értik a nyelvet, de a mindennapokban már nem szívesen használják.

A látogatás során telefonon elértük a nagymama egyik barátnőjét is, aki a falu másik felén lakik, de a nehézségek ellenére is megőriztette gyermekeivel a magyarságot. Ő egy másik fájó valóságra hívta fel a figyelmet: keserűen panaszkodott, hogy már tíz éve kizárólag szlovák mise van a helyi templomban. Kezdetben még átjárt misére a szomszédos településre, de mivel már nem vezet autót, ma már kénytelen a falujában a szlovák szertartást hallgatni. 

Hosszú órákat töltöttem el a településen. Az eredmény kettős: az egyéni jelenléttel több karikát kaptam itt, mint az elmúlt négy évben bármelyik magyar jelölt. Meggyőződésem azonban, hogy az ilyen szórványbeli hangyamunka nem menthető meg rögtönzésekkel. Ehhez lelkes csapatra, szigorú stratégia mentén felépített időbeosztásra és pontos feladatleosztásra van szükség.