MAGYAR KÁRTYA

Miért nem tudom szeretni Szlovákiát és miért szeretem Felvidéket 2026. jan. 20.

Kezdjük az elején.

Haza – ország – állam.

A hazám az, amelyet a szívembe zárok.

Az ország az, amelyikben élek.

Az állam az, amelyik intézményesített formában van jelen az életemben.

Hazám-e Szlovákia? 

Nem.

Miért nem? „Szívet cserél, aki hazát cserél” – a szívben, ha az nemzeti ritmusban dobog, akkor haza csak egy van, ha másként nem lehet, hát akkor ott a magasban, ahogy Illyés Gyula javallja. A haza szeretetét az anyám tejével, a nagyapám szőlőjével, Nyilasi góljával, Révész hangjával szívtam magamba a Szilassyak és Mikszáthok földjén. Ő általuk lettem magyarrá, s nekem ők jelentik a magyar hazát.

Hajrá Magyarok! – ez a hitem, legyen az az űrben vagy a medencében, legyen az Hollókő vagy az ógácsi Forgách kastély (ma a szlovák zászlóval a tetején), minden, mi magyar, az én vagyok, s általam ők így lesznek s maradnak magyarok.

Menj vissza vándor, nem lehet két hazád! – ezt már Hobo énekli nekünk, miközben sír Tibusz gitárja.

Nem, nálam nincs „do toho”, nem megy, nem lehet!

Hazám csak egy van, s mivel magyarnak szült az anyám, s terelgetett apám, hát nem tagadhatom meg őket, s nem is akarom.

Országom-e Szlovákia? 

Nem.

Nem, mert az ország, melybe születnem kellett kénytelen, nem az én országom. A falu az enyém, de már nem az, ami volt, változik, deformálódik, idegenné változik. Mindez már régen kezdődött, több, mint száz éve. Először elvették a falu nevét. Azt a nevet, amit vagy nyolcszáz éve kapott, de nem csak az én falum, a szomszéd falu és város is furcsa megnevezést kapott. Olyan neveket kényszerítettek rá az ott élő magyarokra, amelyek egyszerre nevetségesek és megszégyenítőek. Meg provokatívak. Milyen jogon tették ezt?! Milyen jogon vettek el egy nyolcszázéves nevet?

Aztán elvették az emberek neveit is. Amikor a vajúdás fájdalmas gyönyörében megkérdezik az édesanyát, hogy mi lesz a gyermeke neve, és azt mondja, Sándor, akkor beírták, hogy Alexander!

A rohadt életbe, mégis milyen jogon alázta meg egy ország így anyámat, apámat s engem?!

Aztán a dűlők, rétek, patakok neveit vették el és csupa hülyeségeket véstek a kataszteri térképekbe. Következett a történelem, mert elvették az igazat, a valót és hazudtak helyette mást. S mindezt velünk taníttatták az iskolában, mint egy janicsárképzőben valamikor a középkorban.

Sikerült is sok janicsárt nevelni a saját anyja ellen, aki aztán a hazugságokból ácsolt létrákon mászta meg a saját szülői háza falait is ölte meg benne a család múltját és ezáltal a magyar jövőjét is.

Könyörgöm, mégis hogyan várhatják el, hogy szeressem így ezt az országot???

Ha akarnám se tudnám szeretni így, ezért nem is akarom.

Az állam, mely naponta jelen van az életemben, kaphat-e bármilyen megbecsülést tőlem, mint kényszerű szlovák állampolgártól. 

Nem.

Hagyjuk most az 1989 óta létező politikánk „eredményeit”, már csak azért is, mert az elmúlt harmincöt évben ez a szlovák állam „megölt” százharmincezer magyar lelket. A testüket nem ölte meg, mert azt használja termelésre, adózásra és szlovákká formálásra.

Milyen szerencsés a szlovák állam, hogy a magyarral mindent megtehet a mai napig…

Elveheti a földjét, képletesen értve, kitépheti a nyelvét, billogot süthet a testére, s mindezekhez remek partnerre talált mindig is, Párizs, Moszkva, Brüsszel, ha kell(ett), magyarokat rüell(t).

Amikor elvették anyai nagyapám minden vagyonát és vitték a családját gyerekestül Csehországba „segíteni” (ahogy próbálta a rabszolgamunkát bagatellizálni egy Fb-hozzászólásában a múltkor valahol egy szerencsétlen nemzettársunk), akkor elérte a (cseh)szlovák állam amit akart, megtörte a nagyszüleimet. Miután szerencsésen túlélték a szudéta „kalandot” és itthon újrakezdték az életüket a „ráncba szedett magyar kulákok”, a nagyszüleim három gyermekéből később kettő már szlovák iskolába íratta a saját gyermekeit, kivéve anyámat, akit apám vett el. Mi magyarok iskolába jártunk, de a lényeg, hogy ez az állam folyamatosan egyre fondorlatosabb és szofisztikáltabb módszerekkel megtalálta a módját a nyomásgyakorlásnak, amelynek eredménye nálunk az, hogy anyai oldalról a családfán megtalálható nyolcvan harmad- és másodunokatestvérek közül az én két gyermekem maradt magyar.

Nyolcvan magyarból kettő maradt meg magyarnak.

Ha kérdeznétek, hogy hol vannak az eltűnt magyarok, akkor nézzétek meg, rakjátok össze a saját családfátokat és megtaláljátok a vadhajtásokon az eltűnteket…

Mindez köszönhető annak az állami terrornak, amely a mai napig kihat ránk, felvidéki magyarokra.

Mégis, hogyan szeressem azt az államot, amelyik hosszú évek könyörgése és megalkuvása után csak maximum egy táblát vág a fejemhez a falu elején, vagy a bezárt vasútállomás falán, hogy „nesze b.meg, de most már kussban legyél magyar!” és mi kussban vagyunk, mert ott a benesi billog rajtunk és ha megszólalunk, akkor mint egy vad horda, úgy horkan fel ellenünk az összes báránybőrbe bújt szlovák farkas.

Addig vagyunk mi csak megtűrt magyarok és érdekbarátok, amíg meg nem szólalunk.

Ezek után a megélt tapasztalatok után mégis mért várná el egy szlovák haza, ez az ország, az államuk, hogy szeressem Szlovákiát?

Aki üt, gúzsba köt, azt nem lehet szeretni sehogy sem.

S, hogy lesz-e valaha olyan állapot, hogy én szeretni fogom Szlovákiát?

Lehet, hogy lesz, de ez nem rajtam fog múlni.

Én meg tudok bocsátani, ha emberként fognak kezelni.

Addig nem.

Viszont ahogy az eddigi élettapasztaltom mondtatja velem, engem soha nem fognak ezek olyan helyzetbe hozni, hogy én szeretni fogom Szlovákiát, pedig ezt az országot és államot egyedül a szlovákok azok, akik megszerettethetnék velem, de szerintem nekik ez nem is az érdekük, mert ők szlovák országot és hazát építenek, amelyben nekem csak akkor lenne egyenértékű helyem, ha "reszlovakizálnék". 

Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek, amíg élek! - üzenem Takács Tamás hangjával és a Karthágó dalával.

Felvidéket viszont szívem legmélyebb érzésével szeretem, mert az a hazám.

Itt a földön és ott a magasban.

Ámen.