CINK

Miért nincs időnk már semmire? 2026. szept. 22.

Nincs időnk egy kávéra, nincs időnk meglátogatni a nagyszülőket, nincs időnk felhívni egy régi barátot, nincs időnk elolvasni egy könyvet, megnézni egy filmet, elmenni egy meccsre, vagy csak egyszerűen leülni valakivel beszélgetni egy jót. Nincs időnk semmire.

Legalábbis ezt mondjuk.

Közben valahogy mégis van időnk. Van időnk végiggörgetni a telefonunkat reggel ébredés után, aztán újra a kocsiban, a munkahelyen, ebéd közben, a boltban sorban állás alatt, este pedig még egyszer, lefekvés előtt pedig megint. Van időnk megnézni, mit reggelizett valaki, aki háromszáz kilométerrel odébb él, van időnk elolvasni a huszonhetedik hozzászólást egy olyan Facebook-vitában, amelyről már az első öt után pontosan tudtuk, hogy semmi értelme. Van időnk megtudni, ki mit gondol a politikáról, a világról, a szomszédról, a szomszéd politikájáról, és természetesen arról is, hogy mindenki más miért lát mindent rosszul.

Erre valahogy mindig jut idő. Csak arra nincs, ami igazán számítana.

Pedig ha belegondolunk, soha nem volt ennyire egyszerű az életünk. Rengeteg olyan feladatot, amely korábban hosszú órákat vett igénybe, ma néhány perc alatt elintézünk. Nem kell levelet írni és napokig várni a válaszra, nem kell elmenni a bankba egy egyszerű átutalás miatt, nem kell térképet hajtogatni, ha valahová el akarunk jutni, és egy csomó ügyet otthonról, néhány kattintással el tudunk intézni. Ha valamit nem tudunk, nem kell könyvtárba mennünk utána, elég elővenni a telefont.

Elméletileg tehát rengeteg időt nyertünk. Csakhogy amit nyertünk, azt azonnal el is költjük.

Mintha az emberiség közösen úgy döntött volna, hogy ha valamiből sikerül tíz percet megspórolni, akkor arra a tíz percre feltétlenül szükség van még valami másra. Ha gyorsabban végzünk egy feladattal, gyorsabban kezdünk bele a következőbe. Ha pedig történetesen maradna egy félóránk, amelyben nem kellene semmit csinálnunk, azt valamiért már nem tudjuk elviselni.

Régen az ember várt a buszra. Nézte az embereket, az eget, az utat, vagy egyszerűen csak bámult maga elé. Gondolkodott. Álmodozott. Esetleg unatkozott. Ma ugyanez a helyzet nagyjából úgy néz ki, hogy előkerül a telefon, és mire megérkezik a busz, már végigpörgettünk egy kisebb világot. Híreket, videókat, fényképeket, reklámokat, véleményeket. Közben észre sem vesszük, hogy elment tíz perc.

Aztán este lefekszünk, és azt érezzük, hogy megint nem volt egyetlen nyugodt percünk sem. Lehet, hogy volt. Csak nem hagytuk magunknak.

Talán ez az egyik legfurcsább változás az életünkben: már az üres időt is valamivel ki akarjuk tölteni. Ha van öt percünk, keresünk hozzá egy elfoglaltságot. Ha van egy szabad esténk, programot szervezünk. Ha nincs program, előkerül a képernyő. Mintha attól félnénk, hogy ha egy pillanatra nem történik velünk semmi, akkor valami fontosról maradunk le.

Közben pedig éppen arról maradunk le, ami nem érkezik értesítés formájában.

Egy hosszú beszélgetésről. Egy közös ebédről. Egy sétáról. Egy spontán kávéról. Arról, hogy beugorjunk a nagyszülőkhöz csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Arról, hogy felhívjunk valakit, akivel hónapok óta nem beszéltünk. Arról, hogy elmenjünk egy helyi rendezvényre, ahol talán semmi különös nem történik, mégis találkozunk olyan emberekkel, akikkel egyébként soha nem találkoznánk.

Az élet fontos dolgai ugyanis többnyire nem sürgősek. Éppen ezért olyan könnyű őket elhalasztani. Majd felhívom. Majd meglátogatom. Majd elmegyek. Majd lesz rá idő. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy hónapok teltek el. Néha évek. És közben minden alkalommal tényleg volt valami fontosabb.

Ennek pedig nemcsak magánemberként van ára. Egy közösség sem tud úgy működni, hogy mindenki állandóan elfoglalt. A közösséghez ugyanis nem elég tartozni, jelen is kell lenni benne. El kell menni valahová, segíteni kell valamiben, beszélgetni kell egymással, meg kell jelenni egy rendezvényen, be kell ülni valahová egy órára. A falvak, városrészek, egyesületek és baráti társaságok nem attól maradnak életben, hogy időnként elmondjuk: milyen jó lenne, ha még lenne közösségi élet.

Ahhoz emberek kellenek. És az emberekhez idő kell.

Talán ezért is olyan különös, amikor arról panaszkodunk, hogy eltűnnek a régi közösségek, hogy mindenki magába fordul, hogy a fiatalok elmennek, hogy már nem ismerjük egymást úgy, mint régen. Közben pedig mindannyian rohanunk. Munka, ingázás, család, bevásárlás, ügyintézés, telefon, e-mail, üzenetek, hírek, értesítések. Mire eljutunk oda, hogy végre lenne időnk egymásra, már annyira elfáradtunk, hogy inkább hazamegyünk.

Aztán vasárnap este megállapítjuk, hogy megint milyen gyorsan eltelt a hét. És talán itt kellene megállni egy pillanatra.

Mert lehet, hogy nem az időnkkel van a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy mire használjuk. Időnk ugyanis továbbra is ugyanannyi van, mint régen. Egy nap huszonnégy óra. Ebből nem lett kevesebb. Csak közben olyan dolgokat is beengedtünk az életünkbe, amelyek folyamatosan azt az érzést keltik bennünk, hogy még valamit el kell intéznünk, még valamit meg kell néznünk, még valakinek válaszolnunk kell.

Néha éppen az lenne a legfontosabb, hogy ne csináljunk semmit.

Ne válaszoljunk azonnal. Ne nézzük meg, ki mit írt. Ne akarjuk mindenáron tudni, mi történt az elmúlt tíz percben a világ másik végén. Üljünk le valakivel, és beszélgessünk. Menjünk el sétálni. Látogassuk meg azt, akit régóta halogatunk. Vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy legyen egy fél óránk, amelynek semmi célja nincs.

Mert könnyen lehet, hogy nem az a baj, hogy nincs időnk. Hanem az, hogy túl sok időt adunk olyan dolgoknak, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük ránk. És közben lassan elfogy az időnk azokra, akiknek viszont igen.