ZSÍR

„Mit kapok én érte cserébe?” – A közösségi szellem hanyatlása és reményei 2025. jún. 7.

Egyre többször hallani – nemcsak falvakban, hanem városokban is –, hogy az emberek elfordulnak a közösségi munkától, a civil szerveződésektől, és inkább a saját érdekeiket tartják szem előtt. A „korszellem” úgy tűnik, egyre inkább az individualizmus irányába tolódik.

Egy olyan korban élünk, ahol a közösségi részvételt, a civil szervezetekben való tagságot sokan idejétmúltnak, „haszontalannak” tartják, különösen akkor, ha abból nem származik azonnali, kézzel fogható előnyük.

Személyes tapasztalatom is ezt támasztja alá. Egy faluban, ahol a közösségi élet hagyományosan fontos szerepet játszott, az egy eurós Csemadok-bélyeget hordtam szét, és megkérdeztem az egyik lakost, nem szeretne-e ő is tag lenni, egy aktív közösség része. 

A válasza azonnal ez volt: „Mit kapok én érte cserébe?” Ez a mondat – talán nem túlzás – egy egész gondolkodásmódot tükröz. Azt, hogy az emberek egyre inkább úgy mérlegelnek: ha nem „éri meg”, nem érdemes részt venni benne. Nem is fejtettem ki neki, mennyire jelképes az az egy euró, és mennyire sokat elárul ez a hozzáállás az ember jelleméről, azt meg már pláne, hogy mennyi minden haszna származna belőle.

Ez nemcsak elszomorító, de veszélyes is. Hiszen a közösségi élet alapja mindig az volt, hogy valamit közösen hozunk létre – nem feltétlenül anyagi haszonért, hanem identitásért, összetartozásért, emberségért. 

Amikor egy társadalomban a „mit kapok én érte?” kérdés kerül minden elé, akkor a közösség lassan felbomlik.

De nem csak sötét felhőket látunk az égen. Szerencsére még mindig számos helyen működnek polgári társulások, baráti közösségek, akik kitartóan dolgoznak azon, hogy rendezvényeket szervezzenek, közösségi tereket építsenek, kulturális értékeket őrizzenek meg. 

Ezek az emberek gyakran csendben, önkéntesen tesznek azért, hogy egy-egy falu, kerület vagy régió élhetőbb legyen.

Ők azok, akik nem azt kérdezik, „mit kapok érte?”, hanem azt: „mit tudok adni?” – és ezzel nemcsak másokat gazdagítanak, hanem saját magukat is. 

Mert a közösségi munka valódi értéke nem pénzben mérhető. Az élmény, hogy valami maradandót hozunk létre másokkal együtt, hogy alakítjuk a környezetünket, hogy számítunk valahová – ezek mind olyan dolgok, amikből valódi közösségek születnek.

A kérdés tehát nem az, hogy „megéri-e”. A kérdés az, hogy mit vesztünk, ha már semmit nem vagyunk hajlandók tenni a közösért.

Utóirat: A nyitókép egy olyan rendezvényen készült, amelyik példát mutat, de erről egy másik cikkben számolok be bővebben.