RIA-RIA

Molinók a kerítésen, pálinka a kultúrház mögött: Így kampányolunk mi, a Felvidéken 2026. okt. 1.

Október van. A fákról lassan hullani kezdenek a levelek, a postaládákba pedig vastag kötegekben érkeznek a fényes papírra nyomtatott ígéretek. Ahogy közeledünk az október 24-i helyhatósági és megyei választásokhoz, a legkisebb felvidéki falvakban is felpörgött az a bizonyos gépszíj. Reggelente már nem csak a szomszéd kakasa ébreszti a községet, hanem a buszmegálló üvegéről, a Coop Jednota hirdetőtáblájáról és minden út menti hirdetőtábláról mosolygó képviselő- és polgármesterjelöltek hada.

A falusi mikropolitika látványvilága külön műfaj. Két utcán belül megfér egymás mellett a legdrágább ügynökség által fotózott, öltönyös-nyakkendős megyei jelölt, és a helyi asztalos fekete-fehér, házi nyomtatóval készült szórólapja, amelyen vastag betűkkel hirdeti: ő bizony megcsináltatja a kátyúkat az Orgona utcában. Nincs az a globális trend, ami felülírná a helyi valóságot. Itt a kampány nem algoritmusokról és Facebook-hirdetésekről szól – bár a helyi pletykacsoportok komoly digitális csatatérré válnak –, hanem arról a bizonyos kupica házi szilvapálinkáról a kultúrház mögött.

A felvidéki magyar falvakban a közösségi hálók szorosak, az érdekek pedig sokszor generációkig nyúlnak vissza. A mozgósítás nem ideológiai alapon történik, hanem rokoni, baráti és szomszédsági alapon. „El kell menni szavazni, mert a Pista bá' fia is indul, és mégiscsak ő adta kölcsön a betonkeverőt a nyáron.” A szavazat ára egy faluhelyen a kézfogás, a Csemadok-rendezvényen való megjelenés, vagy az, hogy a jelölt szóba áll-e a reggeli miséről hazatérő asszonyokkal. 

Ez a fajta közvetlenség egyszerre szép és iszonyatosan fojtogató. Amikor egy ötszáz fős településen hárman indulnak a polgármesteri székért, az garantáltan hetekre, ha nem évekre megosztja az utcákat. Szomszédok fordulnak el egymástól, mert a kerítés két oldalán más-más sorszámot karikáznak majd.

Szociológus szemmel figyelve a jelenséget, az igazán izgalmas kérdés az: miért akar ma valaki polgármester vagy helyi képviselő lenni? Az önkormányzati kasszák üresek, az állam egyre több feladatot tol le a településekre anélkül, hogy pénzt adna hozzá, a megyei és régiós pályázati forrásokért pedig vérre menő harcot kell vívni. A polgármester ma egyszerre menedzser, pszichológus, rendezvényszervező és hivatásos bokszzsák, akin a falu minden frusztrációja csattan, ha nem viszik el időben a szemetet vagy ha kátyús a bekötőút. Mégis, a presztízs, a lokálpatriotizmus, vagy pusztán az a felismerés, hogy ha mi nem szervezzük meg magunkat, senki más nem fogja, újra és újra teleírja a jelöltlistákat.

Ez a felvidéki magyar önkormányzatiság igazi tétje. A helyi képviselet nem csupán aszfaltozásról és csatornázásról szól, hanem a szülőföldön maradás infrastrukturális és kulturális kereteinek biztosításáról. Ha a faluvezetés nem támogatja a helyi magyar iskolát, a futballcsapatot, az ifjúsági klubot vagy a hagyományőrző csoportokat, a közösség menthetetlenül sorvadni kezd. Ezért van súlya a falugyűléseken elhangzott szavaknak, és annak a bizonyos, kultúrház mögötti kézfogásnak.

Október 24-én este bezárnak a szavazókörök. A feszültség lassan kienged, a faluházban kiürítik az urnákat és elkezdik számolni a szavazatokat. Novemberre a villanyoszlopokról az őszi eső lemossa a mosolygós plakátokat, a megmaradt szórólapokból pedig gyújtós lesz a kályhákban. 

Az igazi próba azonban csak a választás másnapján kezdődik, amikor a győztesnek és a vesztesnek ugyanott kell sorba állnia a friss kifliért a pékségben, és valahogy újra egymás szemébe kell nézniük. Mert a kampány és a politika jön és megy, de a közösség – minden esendőségével és nagyszerűségével együtt – itt marad.