Most akkor kié is valóban Rajka? 2025. szept. 23.

„Nagyot ment” a Rajka-cikk, mondják sokan. Nos, igen, nagyot, ugyanis épp ez volt a cél, mármint, hogy részben vitát generáljon, részben pedig felmérje a nyilvánosság reakcióinak milyenségét és minőségét. Nem „emberkisérlet” volt ez a látszólag provokatív cikk, de kísérlet arra, hogy felmérhető legyen a közösségünk mentálhigiénés állapota. Természetesen semmilyen szakmai alapja nincs az ilyen „felmérésnek”, de valahol mégiscsak visszatükrözi a néplélek állapotát.

Összegezzük tehát a P7 facebook-oldalán megosztott cikk alatti reakciókat.

A fanyar humort az olvasók elenyésző része értette.

A fantáziába rejtett lényeget már többen értették, de ez is maximum 5%-a lehetett a kommentelőknek.

A „maradék” 95% számára ez a cikk nem volt több, mint eszköz a belső düh, fájdalom, frusztráció, kisebbrendűségi érzés és zsigeri gyűlölet „kiöklendezése” céljából, hogy így könnyítsen magán. Ez szörnyű.

Nem azokról beszélek, akik igenis átlátják a helyzetet, illetve annak faramuciságát, hanem azokról, akiknek ez a cikk pusztán verbális botként szolgált arra, hogy üthessenek. Nem, ez nem az igazságról, vagy az igazságtalanságról, netán magáról a problémáról szólt, hanem az egyes egyénekben szunnyadó agresszivitásról.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezek a sorok elhajlanak egy „érzékenyítős libsis” irányba, nagyon tévednek.

A Rajka-jelenség igenis létezik, mert megmutatja, hogy milyen az, amikor a pénz diktál mindent. Amikor az ingatlanügynökök és társaik „mindent visznek”.

Rajka „a magyarok” gondja, főzzék meg amit ettek!

A mi gondunk sokkal nagyobb, úgy hívják, hogy Csallóköz, meg Ipoly-mente, meg Ung-vidék, és sorolhatnám a többi természetes régiónkat, ahova ugyanúgy csőstől telepszik le a nem magyar lakosság az új utcákba, vagy az eladott szülői házainkba.

Nincs mérlegelés, hogy ezzel most megbontjuk-e a nemzetiségi arányokat, mert ez a dolog már rég nem érdekel senkit, se polgármestert, se önkormányzatot, se Csemadokot, maximum egy-két „fanatikus magyart” a faluban, akik ezért veri otthon a konyhaasztalt. Igen otthon, mert már a kocsmában se verheti, mert ott sem értenék meg őt.

Hát így állunk: addig a 20%-os nemzetiségi arányig még megkapjuk szemfényvesztésnek azt az egy-két magyarul táblát és mi annak úgy örülünk, mintha azzal meg lennénk mentve. 

Nem leszünk!

Megmentve akkor lennénk, ha lenne bennünk annyi erő, hogy libsi magyar, meg konzervatív magyar, meg egyéb fajta magyar itt, a Felvidéken együtt akarna és tudna tenni a legkisebb településért is a magyarság számarányának a megőrzése érdekében.

Persze tudjuk, hogy a történelem során mindig a nagyhatalmak mondják ki a döntő szót, de ha azt látják, hogy egy nép gyáva, nincs belső ereje és tartása, akkor azzal a tömeggel úgy is bánnak.

Tudjátok miért olyan „idilli” most a magyar-szlovák viszony? Mert már annyi erőnk sincs mostanság, hogy a tartásunkkal tiszteletet parancsolva létezzünk itt a Felvidéken. Persze, tudjuk, hogy az erőnket elsősorban a sikeres politikánkban méri a szlovákság (is). Amíg képtelenek vagyunk bejutni a pozsonyi parlamentbe, addig csak „kispályások” vagyunk minden szinten.

Tetszik vagy nem, ez tehát a korparancs. Persze közben lehetne minden szinten megalkotnunk a „magyarságfejlesztési” hosszútávú terveinket, de ahhoz akarat és tudás kellene. A tudás még meg is lenne, de akarat az nincs. Addig is jönnek az ügynökök, felvásárolják „okosban” a földeket, nyitják az utcákat és költöznek az „új lakók” akiktől a számarányunk drasztikusan csökken.

Rajtunk már tényleg csak a piócás ember segíthet?

Vagy a lázas fantáziánkban Putyin-Trump-Hszi triumvirátus?!

Szedjük már össze magunkat!

Nyitókép: Ivan Vilček/Právo