ITT A PIROS, HOL A PIROS
Mózes Szabolcs 2010-ben: Orbán Viktor saját választóit lopja meg
2022. jan. 13.
Felvidék egyetlen magyar nyelvű napilapjának liberális szellemiségét senkinek sem kell különösebben ecsetelni. Hogy éppen egy liberális lap privilégiumhelyzete miatt csorbul a sajtószabadság, az sem zavar már az égvilágon senkit (a Népszabadság mellett kiálló felvidéki demokráciaféltőket meg különösen). Az Új Szó a csehszlovák kommunista állampárt érdekéből jött létre 1949-ben, hogy a magyar olvasókhoz is eljuttassák Marx, Engels és Lenin eszméit, ezért polgári attitűdöt várni tőlük olyan lenne, mintha az 5 háborúban résztvevő Barack Obamának adnának Béke Nobel-díjat (btw: kapott).
A felvidéki napilap - mely a felvidéki jelzőt tendeciózusan kerüli és szlovákiai magyart használ csak - rendszeresen kínál felületet magyarországi és felvidéki magyar, illetve szlovák baloldali publicistáknak, így az sem meglepő, hogy hasábjain rendszeresen bírálják és negatív színben tüntetik fel a magyar kormányt és Orbán Viktor miniszterelnököt. Sőt a jelenleg a főszerkesztője is egy magyarországi újságíró, aki mit ad Isten balos, libsi lapokba írt eddig. Na, de becsületükre kell mondani, hogy Magyarország és Orbán ócsárlásáért azért nem mindig kell nekik a szomszédba menni, saját szerzőik is előszeretettel kitesznek magukért. Sajtópartnereik pedig szinte kizárólag magyarországi baloldali sajtóorgánumok (Népszava, HVG, 444 stb.)
Arra viszont ezidáig még nem volt példa, hogy egy korábbi újságírójuk, aki ráadásul főszerkesztője és főszerkesztő-helyettese, rovatvezetője is volt a lapnak pártpolitizálásba kezdjen. Mózes Szabolcs így tett. Bár pártja, az Összefogás a parlamenti választáson csúfosan megbukott, Mózes bársonyszékét ez nem veszélyeztette, és jelenleg alelnöke a Szövetség nevű képződménynek.
A botrányt botrányra halmozó tákolmány a szopóspirálba alig egy hónapos működése után azzal gabalyodott bele először, hogy
daliás vezérei szépen elhatárolódtak a Magyar Kormánytól, a suskát azért persze kérik a jövőben is.
Mózesünk szent meggyőződése, hogy „a választási kampányba nem kapcsolódunk be, ugyanúgy, ahogy nem kommentáljuk a magyarországi belpolitikai eseményeket sem.” Ugyanezt erősítette meg az Új Szónak adott nyilatkozatával Orosz Örs az Összefogás Platform elnöke, kihangsúlyozva, hogy elzárkóznak a magyarországi eseményektől: „Platformunk elzárkózik a magyarországi választási kampányban való aktív részvételtől.”
Erre akár még azt is mondhatnánk, hogy megfontolt kimértséggel próbál kibújni egy eldöntendő válasz alól, de hősünknek sajnos nincs szerencséje, mert az internet bizony nem felejt, és mielőtt kitalált volna 40 év után a sivatagból, olyanokat talált mondani:
hogy Orbán Viktor meglopja a saját választóit.
A cikket még 2010. november 26-án követte el, de az ujszo.com archívuma hemzseg a Mózes által jegyzett szaftosabbnál szaftosabb Orbán-fricskáktól. Igazából viszont még ezen se kellene meglepődnünk, hiszen a pártegyesülés előtt már a botrányosra sikeredett sajtótájékoztatón Mózes a kamerák előtt, élő, egyenes adásban is hitet tett a gondolat mellett, hogy hiba lenne ide importálni a magyar kormány politikáját (ezt egyébként pár héttel később a Paraméter.sk-nak is megerősítette).
„Orbán Viktor tegnapelőtt kiosztotta következő méretes pofonját. Nem, ezúttal nem a gonosz multik vagy a milliós lelépőket felszedő szocialisták a szenvedő fél. Orbán most saját választóit, a Fidesz leghűségesebb és legbiztosabb szavazóit bünteti”
– kezdi 2010-es cikkét az újszósból le pártelnök.
„Mi az, hogy bünteti, ha nem riadunk vissza az erős szavaktól – s a kommentár műfaja ezt ilyen esetben szinte megköveteli –, akkor azt kell mondanunk: saját szavazóit lopja meg. A pofon nagysága előrevetíti, hogy ebben az esetben nem ez lesz az egyetlen – a következőt a fal adja. Ezt viszont már nem Orbánék törzsszavazói kapják, hanem maga a Fidesz. Legfőképp ezért érthetetlen cselekedetük”- folytatja. Majd eljut arra a következtetésre, hogy Magyarország miniszterelnöke tulajdonképpen kisemmizi a nyugdíjasokat: „Tegnapelőtt a magyar gazdaságügyi miniszter bejelentette, hogy de facto államosítják a magánnyugdíjpénztárakat. Olyan szabályokat hoznak, melyek következtében szinte mindenki – eddigi megtakarításaival együtt – visszakullog az állami rendszerbe, máskülönben nagyon rosszul jár – nem azért, mert a mifelénk II. pillér néven ismert rendszer rosszul működne vagy nem fialná a pénzt, hanem mert a makacskodók nyugdíjasként az I. (állami) pillérből egy fillérre sem számíthatnak. Ugyan járulékaik nagy részét a jövőben is ide kellene utalniuk. Ha egy kasszába fizetnem kell, ám befizetéseim fejében semmit sem látok viszont, azt csakis kisemmizésként lehet definiálni. Kisemmizett nyugdíjasnak lenni pedig nem jó, ezért mindenki váltani fog.”
A jelzőket nem spórolja Mózes a folytatásban sem: zsigeri félelem, kétharmados elvakultság, államosítás:
„Innen, Szlovákiából nézve nehéz megítélni, mi vezetett ehhez a lépéshez. A teljes ötlettelenség – pedig évekig készülhettek a kormányzásra –, a kétharmados többség ellenére érzett zsigeri félelem a nehéz reformoktól – melyekbe az elmúlt évtizedekben számos magyarországi politikus belebukott –, vagy a kétharmados többség elvakító hatása? Esetleg arról van szó, hogy a párt át szeretné magát pozícionálni egy másik választói csoport felé? Ha ez utóbbi a döntő ok, akkor a mostani lépés rossz kezdet volt: ezután ugyanis nehéz lesz a visszaút, ha közben mégis meggondolnák magukat. Az biztos, hogy a Fidesz az államosítással saját választóit vágta át. Mindenféle kimutatás szerint Orbánék eddig a 25 és 50 év közöttiek, az átlagnál kicsit módosabb középosztálybeliek szavazataira számíthattak a leginkább – s ezzel ők is tisztában voltak. Eddig. Ennek a társadalmi csoportnak a többsége alkotta azt a magot, melyhez ad hoc más társadalmi rétegek egy része is csatlakozott. Például a segélyekből élők, a munkanélküliek, a nyugdíjasok vagy a kádári gulyásrendszert visszasírók – ha a szocialista párt éppenséggel nem volt nekik szimpatikus. A magánnyugdíjak államosításával viszont Orbánék pont az őket legkitartóbban támogató fiatalabb középosztályt vágták pofon. A 3 millió magyarországi pénztártag 70 százalékát ugyanis a 20 és 40 év közöttiek teszik ki, s ha reális választási lehetőségük lett volna, többségük nem kér az átlépésből. Mint ahogy nem kért Szlovákiában sem, hiába nyitogatta meg Robert Fico az átlépés kapuit többször is.
A politikában nehéz olyan döntéseket hozni, melyek mindenkinek tetszenek. Pláne, ha azt akarjuk, hogy hasznosak is legyenek. A kormányoknak számtalanszor – válságidőkben különösen – szembe kell menniük bizonyos, jól körülírható társadalmi rétegek érdekeivel. A történelem viszont kevés olyan kormányt ismer, mely a saját választóinak garmadát adó társadalmi csoportot döfi hátba, ráadásul a kormányzati időszak egyik legfontosabb és legnagyobb visszhangot kiváltó ügyében.”
Mózes végül arra lyukad ki 2010-ben az épphogycsak akkor kezdődő kormányzati ciklus első évében, hogy Orbán Viktor döntésével tulajdonképpen méreggel öli választói bizalmát s vágja el a politikai köteléket, így csak muszájból szavaznak rá. Ugyanakkor előrevetíti, hogy ha felbukkan egy hiteles jobboldali alternatíva, akkor nagy bajban lesz:
„Orbán Viktor természetesen holnap nem bukik meg. Se holnapután, de még csak egy év múlva sem. Az a méreg, melyet a nyugdíjállamosítással adott választóinak, csak lassan öl. Lassan öli a párt és a szavazók közti bizalmi viszonyt, vágja át az eddigi erős politikai köteléket. A csalódott törzsválasztók nem vonulnak nagy hirtelen az utcára – pláne amíg a megmozdulásokat Gyurcsány Ferenc és a hozzá hasonló hiteltelen „demokráciaféltők” szervezik –, ám egy részük csak „muszájból” marad Fidesz-szavazó. Addig, amíg fel nem bukkan egy hiteles jobboldali alternatíva.”
Hála Istennek nem jött be a rosszindulatú jóslat – a szerk. megjegyz. Mózes viszont pártpolitikusként mindmáig egy olyan oktatási intézménynek az igazgatója (Pozsonyi Magyar Szakkolégium), ami az Orbán-kormánynak köszönhetően működik.
A Összefogás politikusai azonban csak a pénzért menetelnek, a békéért nem.
Vajon ez így mennyire összeegyeztethető a Szövetségen belül?