7832

Nagypéntek hangjai bennem 2025. ápr. 18.

Amikor először hallottam az Ismerős Arcok „Nagypénteken holló mossa két fiát" című dalát, valami mély és nehezen megfogalmazható érzés kerített hatalmába. Nem csak a zene, hanem a szöveg is elgondolkodtatott – olyan volt, mintha egy régi, mégis nagyon is mai történetet mesélne el. Valamit, ami valahogy mindannyiunkról szól.

A dal már a címével is megállít: „nagypénteken holló mossa két fiát”. Ez a különös, szinte misztikus mondat egyszerre idézi fel bennem a keresztény nagypéntek mélységét és a magyar néphagyomány varázsát. Olyan, mintha két világ találkozna benne: a hit és az ősi emlékezet. Ez az ellentét – a holló, mint a halál madara, mégis tisztító szerepben – nagyon erős képet ad. 

Mintha azt mondaná, hogy még a sötétségből is fakadhat valami megtisztító.

Ahogy hallgattam, egy történet bontakozott ki előttem egy fiatal férfiról, aki az életét áldozza, és az édesanyjáról, aki gyászol. A dal szavai és dallama annyira őszinték és megrendítőek voltak, hogy szinte láttam magam előtt az anyát, éreztem a veszteséget, amit átél. 

Közben pedig azon gondolkodtam, hogy mit jelent ma az áldozat, a hazaszeretet, és hogy vajon én hogyan viszonyulok ezekhez a szavakhoz.

Számomra ez a dal több, mint zene. Olyan, mint egy emlékeztető: hogy vannak dolgok, amik örök érvényűek – a szeretet, a hit, a fájdalom, és az, hogy néha újra kell értelmeznünk, honnan jövünk és kik vagyunk. A hagyományaink nem csak múzeumba valók, hanem velünk élnek, ha engedjük, hogy megszólítsanak.

A „Nagypénteken holló mossa két fiát” számomra egy mély, személyes élmény lett. Egy dal, amit nem csak hallani, hanem érezni kell. És amire újra meg újra visszatérek – nem csak a dallamok, hanem a gondolatok miatt is, amiket elindított bennem.