AMMARHA!

Nehéz ma piásnak lenni 2025. júl. 1.

Régen az ember bement a kocsmába, és tudta, mire számítson. Ott volt a Jóska, a Béla, a Laci – ugyanott ültek, ugyanazt itták, ugyanazt mondták. Volt sör, volt feles, volt beszéd. Ha épp nem volt munka, akkor is volt ok beülni. Mert ott volt az élet.

Ma meg mi van? Nincs se Jóska, se Béla, se Laci. A kocsma bezárt, vagy ha még nem, akkor nyitva van, csak épp nincs benne senki. A sör meg annyiba kerül, hogy az ember inkább megvárja a hó végét, vagy vesz otthonra valami olcsó löttyöt, aztán csendben elszürcsöli, miközben nézi a televíziót.

A régi brigád már nincs. Akik akkor húzták a maltert, most már maximum a gyógyszert húzzák be reggel. Nem azért nincs kocsmaélet, mert nem szeretnénk, egyszerűen elfogyott, akivel lehetne élni. 

És nemcsak az emberek tűntek el. Hanem az a hangulat is. Az, amikor egy pohár után már mindenkinek volt igaza, két pohár után meg már mindenki testvér volt. Most mindenki otthon van, külön, a telefonját nyomogatja, vagy bámulja a tévét, mint egy zombi.

Drága az ital, hideg a világ. Aki ma iszik, az nem társaságban teszi, hanem úgy, hogy ne vegyék észre. Mintha szégyen lenne. Pedig nem az ivás volt a baj. Hanem hogy lassan nincs kivel.

Régen a kocsma volt a falusi híradó, a pszichológus, a színpad, meg a gyóntatófülke egyben. Ma meg... ha valaki megkérdi, „hol lehetne beülni egy sörre?”, azt kell mondani: „hát, otthon, egyedül”.

És az a legrosszabb az egészben, hogy már senki nem mondja ki: hiányzik.