MAGYAR KÁRTYA

Nem felejtünk: Dunaszerdahely, 2008. november 1. 2025. okt. 31.

Szurkolás és gólöröm helyett döbbenet és halálfélelem.

Tizenhét év telt el a nap óta, amikor a dunaszerdahelyi stadion lelátóin nem a sport, hanem a gyűlölet uralkodott. 2008. november 1-jén nem két csapat küzdött egymással, hanem egy felfegyverzett állami erő támadt a saját állampolgáraira, csak mert magyarul énekeltek, magyarul szurkoltak, magyarul szerettek.

A DAC–Slovan mérkőzés a futball ünnepe helyett a rendőri önkény szimbóluma lett. A rohamrendőrök állig felfegyverkezve, arcukat eltakarva vetették magukat a lelátóra, válogatás nélkül ütve-vágva nőket, gyerekeket, időseket. A mentők és helikopterek sora vitte el a súlyosan sérülteket, miközben a „rend” nevében taposták el az emberi méltóságot. Tizenegy súlyos sérült, harmincegy előállított, ennyi maradt a „biztonsági intézkedésekből”.

De mi tudjuk, mi történt valójában. A dunaszerdahelyi tragédia nem „rendfenntartás” volt, hanem üzenet: hogy a magyar szó, a magyar zászló, a magyar közösség zavarja azokat, akik a nemzetek Európáját még mindig alárendeltségben képzelik el. Ezért kellett elhallgattatni a szurkolókat, ezért kellett félelembe fojtani a közösséget.

De nem sikerült. Mert a DAC nemcsak egy klub, hanem egy identitás, egy közösség szívdobbanása a Felvidék szívében. És ezt a szívdobbanást nem lehet gumibottal elnémítani.

Tizenhat év után is kimondjuk: Dunaszerdahely 2008 nem csupán a múlt, hanem figyelmeztetés a jelennek. A szuverén nemzetek, a méltóságukat őrző közösségek addig maradnak erősek, amíg nem felejtenek, és amíg hajlandók kimondani az igazságot, akkor is, ha az kényelmetlen.

Dunaszerdahely nem felejt.
A Felvidék nem felejt.
A nemzet nem felejt.

Nem felejtünk!