RIA-RIA

Nemzet nélkül nincs jövő 2025. aug. 29.

„Nálatok a Felvidéken mi a helyzet?” – ezt a kérdést tették fel tegnap Komáromban, a Fenyves Szabadegyetemen, ahol fiatal magyarországi értelmiségiekkel beszélgettünk. Látszott rajtuk az őszinte érdeklődés: kíváncsiak voltak, hogyan élünk mi itt, a határ másik oldalán, mit jelent számunkra a magyarság, és mennyire tudjuk megőrizni nyelvünket, kultúránkat a mindennapokban.

Sok mindenről szó esett: az iskoláink helyzetéről, a nyelvi jogainkról, és persze arról is, mennyire nehéz kitartani a magyarság mellett, ha a kényelmesebb út sokszor az, hogy engedünk önmagunk igényeiből. Itt meséltem el nekik a saját friss élményemet: minap ügyet intéztem a hivatalban. Jogom lett volna magyarul beszélni, de siettem, és mivel az a kolléga, aki beszélte a nyelvünket, épp másokkal volt elfoglalva, inkább szlovákul mondtam el a rám mosolygó hölgynek ami miatt bementem. Nem okozott gondot az államnyelv használata, de talán pont ez a baj. Gyakran mi magunk sem élünk a törvény adta lehetőségeinkkel, sőt, kényelmi okokból mi magunk toljuk magunkat a beolvadás irányába. 

A beszélgetés során akadt köztünk egy szabadszellemű fiatal, aki kijelentette: „Két generáció múlva nem lesznek nemzetiségek. A globalista világ mindent elmos majd.” Hangzatos gondolat, de én ezzel szemben állok. Hiszen mi értelme lenne így a nemzeteknek, a zászlóknak, a himnuszoknak, vagy éppen annak a katartikus élménynek, amikor egy válogatott meccsen tízezrek éneklik együtt a Himnuszt? 

Gondoljunk csak bele: ha nem lennének nemzetek, akkor egy világbajnokságon „A csapat” játszana „B csapat” ellen. Hol maradna a szurkolás ereje? Hol a közösségi élmény, ami túlmutat az egyénen? A sport pont azt mutatja meg, hogy a nemzeti összetartozásnak igenis van varázsa.

Integrálódni lehet, asszimilálódni nem szabad. A felvidéki magyar kétnyelvű, és büszke is lehet erre. Dolgozunk, adót fizetünk, részei vagyunk ennek az országnak, de közben őriznünk kell, kik vagyunk. A magyar iskola, a kulturális rendezvény, a helyi közösség nemcsak program vagy szokás, hanem életben maradás.

Aki azt mondja, két generáció múlva nem lesznek nemzetek, az tulajdonképpen feladja önmagát. Én azt mondom: amíg van egy fiatal, aki felteszi a kérdést, „nálatok a Felvidéken mi a helyzet?”, addig van jövőnk. És amíg a stadionban piros-fehér-zöld zászló lobog, amíg közösen énekeljük a Himnuszt, addig biztos vagyok benne: lesznek magyarok a Felvidéken két generáció múlva is.