LIBERNYÁKULUM

Örököljük vagy választjuk a nemi hovatartozásunkat? 2024. jan. 20.

Néhány évtized leforgása alatt eljutottunk a női egyenjogúságtól a pedofília legalizálásáig. 

A feminizmus olyan vívmányokat ért el, amelyeket ma már senki nem kérdőjelez meg. A nők szavazati joga, lehessen önálló jövedelmük, tanult hivatásukban is kibontakozhassanak, és még sorolhatnánk: ezek egy modern XXI. században evidenciák. Azonban a mai feministák közül sokan hajlamosak a nőben kizárólag az elnyomott lényt látni, akit ennek következtében sürgősen fel kell szabadítani a férfiak zsarnoksága alól.

Nem is tapasztalom, hogy a kis létszámú, a médiumokban ugyanakkor nagyon hangos feminista csoportokon kívül nők tömegei alapvető joghátrányra panaszkodnának. 

A hangos kisebbség átesett a lónak a túloldalára. Női kvótákat követelnek, ahol nem a szaktudásuk szerint részesítik előnyben az embert, hanem alanyi jogon, akár tudás, tapasztalat hiányában is juthatnának vezető pozícióba, magasabb beosztásba a feminista lázadók. 

A feminizmusról már mindenki hallott, a familizmusról viszont kevesen beszélnek. Ez a szójáték arra utal, hogy a társadalom legkisebb alapegységéből nem szabad kiragadni egyik vagy másik tagot, hanem a családot a maga összetettségében kell szemlélni. 

Örököljük vagy választjuk a nemi hovatartozásunkat?

„Majd ha nagy lesz, eldönti” – hangzik a régi vicc poénja a kérdésre, hogy a kisbaba fiú vagy lány-e. Az, hogy ebből tréfa születhetett, híven jelzi, hogy egészen a közelmúltig az alapvető axióma nem volt kérdés, a nevetség tárgyát képezte. A „férfinak és nőnek teremtette” bibliai idézettel fémjelzett megkérdőjelezhetetlen igazságot egyre többen kezdik ki, mondván, nemi önazonosságukat nem gének és hormonok, pláne nem valamiféle isteni elrendelés alakítja, hanem úgymond a társadalom erőlteti ránk.

Ez a jelenség abból táplálkozik, hogy napjainkban – mivel rengetegen szétesett családban, egészséges anya- és apakép nélküli nőnek fel, lelki traumában szenvednek,mindig többen küzdenek a szexuális identitásuk sérülésével. Erről a jelenségről kell beszélni, ám ettől még a biológiai meghatározottságot nem lehet letagadni. 

Egyes nyugati országokban a túlhajtott politikai korrektség jegyében a nőnemű személyes névmások mellé semleges nemű társukként bevezették a ze-t, avagy xe-t. A valóságban azonban nemi identitásukban sérült emberek léteznek, akiket elfogadunk, de nem írjuk át a kedvükért a biológiatankönyveket. 

1973-ig betegségként kezelték a homoszexualitást, és próbálták is gyógyítani, felemás eredménnyel. 

Majd a világszerte irányadó Amerikai Pszichiáterek Szövetsége levette a betegségek listájáról. A döntés persze messze nem volt egységes, és a szakmai érvek mögött ott volt a meleglobbi is. Ettől még vannak ma is pszichiáterek, akik megpróbálnak segíteni azokon, akik homoszexuálisként rosszul érzik magukat a bőrükben. Ezek a szakemberek azonban közellenségnek számítanak, és ellenlábasaik tűzzel-vassal küzdenek ellenük. Nem véletlen: ha ugyanis akár csak egy embert sikeresen kezelnek, az megdönti alaptételüket, miszerint a saját nemhez való vonzódásnak nem társadalmi, szocializációs, hanem kizárólag biológiai okai vannak. 

Persze ha utóbbi igaz volna, akkor például az ikerpárok, különösen az egypetéjűek mindkét tagjának homoszexuálisnak kellene lennie. A vonatkozó vizsgálatok szerint azonban ez messze nincs így. 

A tudományt félretéve politikai téma lett hogy ki mit érez, hogyan szexel, kire vágyik. Közügyet csináltak a magánügyből, ahol a szivárvány égisze alatt jól megfér a nekrofil, zoofil, efebofil, és más betegségben szenvedő egyed is. 

Félő, hogy a homoszexualitás térnyerésével út nyílik a többi betegségben szenvedő ember előtt, akik élve a lehetőséggel kiélik másságukat.