ITT A PIROS, HOL A PIROS

Papp Sándor: A Magyar Szövetség esernyője 2024. szept. 16.

Esős vasárnap délutáni magányában az ember távirányítóval a kezében rábukkan egy remek klasszikusra, az – anno szlovák-magyar koprodukcióban készült – Szent Péter esernyője című filmre.

A glogovai, együgyű hívek vakhite a csodában és az esernyő nyelébe elrejtett, az örökséget bizonyító elismervény elvtelen hajhászása eszembe juttatta a hamarosan megvalósuló (ha csak bojkottba, tanácstalanságba, verekedésbe és miegymásba nem fulladó) országos tisztújító(?), de mindenestre elnökválasztó kongresszust.

A pártra hétszer egymás után vakhitben szavazó, naiv és jószándékkal reménykedő választópolgárok nagy része most is csodaváró várakozással tekint a kongresszus elé, ismételten csak abban a vakhitben, hogy majd a választók által Félbe küldött járási küldöttek tudásuk legjava szerint, bölcsen döntve választanak új elnököt, aki majd kihúzza a kátyúból a felvidéki magyarság szekerét.

A választópolgárnak tényleg nem marad más hátra, mint elhinni azt, hogy a pártban azért versengenek majd a jelöltek, hogy az a bizonyos szekér kiszabadítása legyen a céljuk. 

Vakhit ez a javából, ugyanis jópáran az „örökösök” közül bizony az esernyő nyelét keresik és egyedüli céljuk, hogy azt megkaparintsák.

Persze nem mindenki hisz a végtelenségig az esernyő csodájában, ugyanis a mai felállás szerint nagyjából minden harmadik felvidéki magyar választó bízik már csak abban, hogy az esernyővel trükkök százait bemutató politikai elit valóban fel tud még mutatni a közeljövőben kézzelfogható eredményt, mondjuk egy parlamenti bejutást. A három választóból, kettő már rég feladta a csodavárást és már régóta nem hajlandó azt az illúziót táplálni magában, hogy „ezek” képesek még a csodákra. Keresik a vigaszt a szlovák pártok háza táján, ami szintén csalóka, de legalább nem folyamatos kudarcélmény, mint „a magyaroknál”. Nagy részük meg egyszerűen kivonta magát a döntéshozás keserű terhe alól és nem jár választani. Minek, ha nincs kire?! – szokták mondani sommásan és nehéz ezzel szemben ellenérveket felsorakoztatni…

Csodatevésnek tűnhet a jelenlegi viszonyok között már az is, ha valaki szakmailag felvértezve vág neki a megmérettetésnek,

és azt a bizonyos esernyőt nem azért keresi, hogy a nyelében a még megmaradt euróörökséget élje majd fel, hanem a Magyar Szövetséget amolyan ernyőszervezetként irányítva igyekezzen összeterelni minden tenni akaró felvidéki magyart, hogy közösen restartolják a közösséget, amelynek a rúdja már-már a roncstelep irányába mutat...

Ezért kell százszor is meggondolni, hogy ki vigye tovább a pártot. 

Kesztyűbábok, szerencselovagok, morálisan ingoványos fazonok, vagy erkölcsileg és szakmailag megfelelő jelöltek, akikben van annyi spiritusz, hogy ne féljenek a sziszifuszi munkának tűnő politikai tevékenységtől – ez itt a tét.

Nem utolsó sorban még egy fontos érv. Olyan elnök kell, aki méltón képvisel bennünket Pozsonyban, Budapesten és Brüsszelben is, sőt, akár Washingtonban is. Gondolkozzon el mindenki, hogy az elnökjelöltek közül ki az a személy, akinek ezek a kapcsolatai napi szinten élnek, ugyanis a párt vezetése nem csak abból áll, hogy ciklikus időközönként leteszünk egy koszorút és megsimogatunk egy nyugdíjas vállat a pörköltfesztiválon. Ez a tevékenység szép és nemes, de ez a Csemadok dolga, és a Magyar Szövetség az elmúlt évtizedben valójában egy Csemadok 2.0 lett, azért is nem tudott egyről a kettőre jutni, és érdemben megszólítani a Csemadokos „bűvkörön” kívüli választókat.

Ide olyan elnök kell, aki ha leül tárgyalni bármelyik fővárosban, akkor nem azt kérdezik meg tőle, hogy „üdvözlöm önt, jó, hogy itt van, de a főnöke mikor jön?”

– ha érti ezt a kedves olvasó…

Ne égessük már magunkat tovább is itt a Felvidéken újabb vereségekkel!