LAMPESZÓDA

Papp Sándor: Atyai (meg anyai) pofonok kora 2025. szept. 9.

Nézem, ahogy Arnold, a terminátor egy riportban meséli, hogy az ő gyerekkorában hogyan kapta a pofonokat az apjától, meg hát a társai is a saját szüleitől, amikor épp rossz fát tettek a tűzre, vagy nem tanultak a suliban. Nevetve mondja, hogy abban az időben ez volt a normális, az indiai származású fiatal riporter meg kényszeredetten mosolyog a hahotázó óriáson, de igazából viszolyogva hallgatja az élménybeszámolót.

Nos, igen, ma már más világot élünk. Az Y generáció érinthetetlen, mert JOGAI vannak. Olyannyira, hogy sok esetben ők verik a tanárokat…

Egyszer, amint együtt mentünk, mi nyolcadikosok - „bandába verődve” - az iskolai ebédlőbe, kicsit később, mint a többiek, széles jókedvünkben azt találtuk ki (szerintem én voltam az ötletgazda…), hogy a pedagógusok asztalaira kihelyezett tálakban keverjük meg ügyesen a levest. A szék lábaival… csak egy gyors mozdulat, felkapod a széket és az egyik lábát belemártod a tálba és megkevered a levest, majd gyorsan visszateszed a széket a helyére. Megcsináltuk, nagy röhögések közepette, de azzal nem számoltunk, hogy az iskolai ebédlő sarkában ott lapul egy kis köcsög másodikos, aki mindezt látva beköpött bennünket a szakácsnéninek, az meg persze felszólt az tanáriba…

Másnap az első óráról bevittek bennünket az igazgatóhoz, meg a helyetteshez, mindketten, amolyan apám-méretű, jó százkilós, díjbirkózó alkatok voltak. Egymás mellé állítottak mind a hatunkat, és röviden ismertették a „jogainkat”: puff! a lapát nagyságú tenyereik egymás után landoltak a pattanásos arcainkon oda-vissza, tenyeres-fonák módon, mi meg csak elmosódott csillárt láttunk a szemeinkkel, miközben a makarenkói pofon mellé járt pár keresetlen szó az iskolából való kicsapásról, javítóintézetről, stb.

Aztán amikor kilöktek bennünket a folyosóra, hogy takarodjunk vissza az osztályba, a sokkhatás alatt, csak annyit nyögtem ki a többieknek:

szerintem disszidáljunk srácok! …és ezt komolyan is gondoltam.

Pár napig erről a balhéról suttogott az egész iskola, aztán, mint minden csoda, három nap után a feledés homályába merült a szörnyű tettünk, de azért bennünk ott maradt a történet a mai napig, okulásul, miszerint, lehet hülyülni, csak nem szabad túltolni, vagy ha igen, akkor ne kapjanak el!

Egy a lényeg, meg lettünk pofozva, elnyertük méltó büntetésünket a suliban, és aztán persze még otthon is, mert szégyent hoztunk a szüleinkre.

Feltételezem, hogy mindannyiunknak van számtalan hasonló emléke a fizikai fegyelmezésről a szülőktől, pedagógusoktól, és valahogy nem hőbörgünk az akkori történteken, mert javarészt jogosan kaptunk a hülye fejünkre. Hangsúlyozom, hogy nem a részegen gyereket verő, pszichopata apákról szól ez az elmélkedés, hanem a célzott testi fenyítésről, ami bizony pontosan azzal bizonyítja hasznosságát és hatékonyságát, hogy mindannyian emlékszünk rá, 

de egyikünknek sem kell emiatt a mai napig pszichológushoz járnia, mert a józan eszünkkel feldolgoztuk és megértettük, hogy akkor azt érdemeltük.

Ma, mint szinte mindent, ebben az „érzékenyítő” világunkban, a gyermekek „védelmét” is túlzásba visszük, aminek sokszor ellentétes az eredménye. A gyerek semmitől és senkitől nem fél, legalábbis ez a látszat, aztán ahogy jön ki a kamaszkorból és megy bele az élet dzsungelébe, egyre frusztráltabban tapasztalja, hogy az „Élet tanár úr” (Zorán) bizony méretes pofonokat osztogat, ha nem is fizikailag, de azok sokkal jobban fájnak, mert a fiatal emberek nem lettek hozzászoktatva a való világhoz, ahol „csapásokat adunk és csapásokat kapunk”.

Az ilyen puhány generációk aztán képtelenek fenntartani az egészséges társadalmi közeget, mert elég, ha csak tőlük erősebbek veszik el az életterüket és szipolyozzák ki őket.

Svédországi ismerősöm mondja, hogy az őshonos svédek már kiszorultak a parkokból, kávéházi teraszokról és marad nekik a közös együttlét az olyan zárt terekben, mint a képtár, könyvtár vagy opera, mert oda még nem mennek be teret foglalni a nyers erőt prezentáló és gyakorló migránsok.

A svéd társadalom, svédekből álló része tehát beszorul a négy fal közé, mert kint nem tudja megvédeni magát, ugyanis nem tud egy esetleges pofont viszonozni, mert ő soha nem kapott egy valódi pofont, azaz nem edződött. Ugyanis azt gondolta, hogy erre soha nem lesz a svédnek szüksége, hiszen ők egymás között jól elvannak, barátságban. Csak aztán „valahogy” ez az egész másként alakult…

Konklúzió? Néha kell az a pofon, ha nem is kellemes, sem kapni, sem adni.

Kell, hogy megvédd a gyermekedet önmaga gyengeségétől és az idegen erőtől.

Ez az élet, Babolcsai néni! (P. Mobil)