CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Papp Sándor: Ecce Felvidék 2023. ápr. 18.

Azt mondja a Wikipédia, hogy az „Ecce homo” kifejezést ma tágabb értelemben minden olyan emberre használjuk, aki megtépázott, szánalmas helyzetben van. Nos, ebben az írásomban nem a köldöknézős, világfájdalmas érzést akarom ráerőltetni a tisztelt olvasóra, de azért legyünk realisták és vegyük sorra a felvidéki magyar életünk egyes mozaikdarabjait, amelyből valamilyen képet azért tudunk majd a végére alkotni önmagunkról.

Tényleg ennyire megtépázott és szánalmas helyzetben lennénk, hogy ezt a címet kellett adni ennek a gondolatsornak? Nos, a közösségünk fogyása nem lett olyan drasztikus, mint ahogyan sejtettük, hiszen „csak” harmincezerrel lettünk kevesebben 2022-re, miközben halljuk, hogy Erdély is ürül, Vajdaság is fogy, pedig ott még kulturális autonómiájuk is van pár éve. Van egy olyan érzésem, hogy a globális kihívások adta válaszok nem kedveznek a ma magyarjának a gúnyhatárokon túl.

Migrál a magyar is a munka, a jobb élet után vagy Pestre, vagy Münchenbe, hogy aztán benyeljék a városállamok a fiataljainkat és mi meg itt maradunk és egyre kisebb területet szántunk fel minden ősszel a kertből, mert már elég lesz annyi is…

Persze vannak tervek. Gazdaságfejlesztési meg társadalomfejlesztési koncepciók is vannak. Van a helyi önkormányzatnak meg a megyének is, meg van a kormánynak is, sőt van a budapesti kormánynak is, és az a leghatékonyabb, hiszen a hidakat a folyóinkon, az óvodáinkat, templomainkat, a vállalkozó szerszámait, gépeit mind-mind Budapestnek köszönhetjük.

Akkor mégis mi a baj? Mi nem működik, hiszen tele van a Facebook meg a webújságjaink remek hírekkel a felvidéki magyar közösségi életünkről. 

Az a baj, hogy bár az igazat írják, de nem a valót!

Nézzünk csak körül, hogy egy-egy járásban hány faluban működik valójában tervszerűen, célirányosan a magyar közösség. Szinte sehol. Becsapjuk magunkat, amikor azt hisszük, hogy egy asszonykórus, meg az évente többszöri koszorúzás megmenti egy adott magyar kisközösség életét. Nem menti meg és most meg ne sértődjön se az asszonykórus, se a koszorúzásokat rendező helyi szervező, mert minden tiszteletem az övéké.

De! Az életünk ettől összetettebb, több mozaikból áll.

Amikor a helyi polgármester megrendeli a hosszú távú, tízéves gazdaságfejlesztési tervet a település számára, annak az elkészítése ideális (tehát nagyon ritka) esetben a következőképen történik:

• felkér egy szakembergárdát, akik értik a dolgukat
• ezek a szakemberek az önkormányzattal együtt bevonják a tervezésbe a településen működő vállalkozásokat, kulturális és sportegyesületeket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a fiatalok és az idősek klubjait, a környezetvédőket, a helytörténészeket, a vadászokat, tűzoltókat, horgászokat, egyszóval mindenkit, aki él és mozog a településen és a településért.
• aprólékos munkával, sok-sok beszélgetéssel, egyeztetéssel megtudja a szakmai csapat, hogy ki, mit szeretne elérni az eljövendő tíz évben. Majd ezeket az elképzeléseket elkezdi összefésülni úgy, hogy lehetőleg senkinek az érdeke ne ütközzön a másikkal.
• a legfontosabb viszont, hogy kialakítson a helyiek között egy közös víziót a településükről, hogy milyen irányba fejlődjön az adott lehetőségeket figyelembe véve a kistérségben, a járásban, a megyében. Megpróbálja koordinálni az esetlegesen megalomán, vagy a település adottságaival ellentétes elképzeléseket úgy, hogy azok ne kapjanak túl nagy teret, hiszen akkor egy rossz terv születik és annak az alapján alakítják a különböző pénzforrásokból az adott falut vagy várost.

Ez a terv, bár áttételesen tartalmazhatja a helyi magyarság céljait, mégsem magyarságfejlesztő terv, hanem egy általános gazdasági és társadalmi célokat megfogalmazó koncepció.

Tudom - mert sok esetben készítettem ilyen fejlesztési terveket -, nem szoktak sem a polgármesterek, sem mások specifikusan foglalkozni a magyarság víziójával, céljaival, hiszen arra van a Csemadok, meg a pedagógus, hogy ezt éves szinten megoldja, gondolja tízből tíz polgi, és ez így is marad. És akkor jön az asszonykórus meg a koszorúzás, oszt jó van…csak aztán nem értik, ha csökken a magyarság számaránya, hogy ez miért is történik. Aztán persze gyorsan megtalálják a megoldást: fogd rá a (szlovák) nyuszira! – mint abban a bizonyos kakaópor reklámban.

Senki nem fókuszál a számunkra legfontosabb dolgokra: 

hogyan őrizzük meg, fejlesszük a magyar életterünket a kétszáz lakosú palóc falucskától kezdve a csallóközi nagyvárosig, mindegyik felvidéki településen.

Miből áll a magyar élettér, mit akarunk és tudunk tenni magunkért és ezt milyen módszerekkel, tervekkel kell megtennünk - semmi ilyesmi nem történik sehol a Felvidéken és nem is fog, ha a politikai és a társadalmi elit képtelen lesz a paradigmaváltásra, ha ennek a hiányában csak pótcselekszik úgy, hogy közben nem is tudja, hogy pótcselekszik! Azt hiszi, hogy csak így lehet dolgoznia, ilyen ad-hoc módon, ahogyan ezt csinálja a rendszerváltozás óta, amióta lehetősége lenni szabadon kezdeni valamit a reá „bízott” tömeggel.

De az elit képtelen átlépni a saját árnyékát, a nép meg éli a mindennapjait és nem foglalkozik azzal, amivel amúgy sem tudna foglalkozni…

Pedig olyan egyszerű lenne a dolog, csak minden járásban le kellene ülni a magyarsággal foglalkozóknak és rábízni magukat, hogy pár szakember vezesse a beszélgetést, aztán kiderülne, 

hogy van másfajta szemléletmód is, amely mindenki hasznára válna. Mindenkiére. A felvidéki magyarság hasznára.

Na de most megint nem lehet ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozni, mert jönnek a választások és verseny van, hogy képviselő legyek, ezért most tampont, meg egycentest gyűjtök, hogy lássa a nép, hogy én mennyire dolgozok érte, közben meg csak pótcselekszek.

Édesistenem, ecce Felvidék!