LIBERNYÁKULUM

Papp Sándor: Egy valós történet a nyugati diktatúra diszkrét bájáról 2024. ápr. 18.

Pár évvel ezelőtt történt az eset, valahol Szicília déli partjának szállodájában. Egy konferenciasorozat keretein belül, tizenhat országból vitáztak intézmények, egyesületek vezetői, polgármesterek, írók és társadalommérnökök az EU-szkepticizmusról. Mi, magyarok, a Felvidékről és az anyaországból, azonnal megszerveztük a „keleti ellenállók” frakcióját, a balkáni partnereinkkel, - amely országok a nagy része még csak várakozott (illetve, hát a mai napig azt teszik) az EU-tagságra, de beleláttak a nyugatiak boszorkánykonyhájának üstjeibe, - és tényekkel, észérvekkel felvértezve vitáztunk a nyugati országokból érkezett barátainkkal, éspedig arról, hogy szerintünk több szempontból is rossz irányba halad az EU.

Az a tény, hogy a keleti rendszerváltozások óta nem közeledtek a keleti átlagbérek a nyugatiakhoz, nem igazán érte el a nyugatiak ingerküszöbét. Az a valóság, hogy a hozzánk pumpált EU-támogatások nagy része visszaáramlik a nagy nyugati vállalatok kasszáiba, szintén nem hozta őket ki a nyugalmunkból, mondván, ez a szabad piac.

Viszont, amikor már a migránskérdés, a különböző aberrált törvényeik kerültek terítékre, ott és akkor, - a javarészt baloldali érzelmű nyugati vitapartner, - heves tiltakozásba kezdett. Körömszakadtáig védték a baloldali (meg a pudingszerű jobboldali) kormányaik és politikusaik állásfoglalásait az LMBTQ, a bevándorlás, a gyermekek „érzékenyítése” témákban.

Persze egy ilyen nemzetközi konferencián, ahol a délután a tanulmányi kirándulásoké, az este meg a közös borozgatásoké a terep, senki nem veszik össze senkivel örökre, de azért nagyjából „belőttük” egymást, hogy ki, milyen álláspontot képvisel. A téma okozta helyzet természetszerűleg két táborra osztotta a konferencia küldötteit, a haladár nyugatiakra, és az „elmaradott” keletiekre.

Esténként aztán a keleti frakció elengedte a finom olasz borok, eltartott kisujjal való kortyolgatását, és „ahogy kell”, magyarok, szerbek, horvátok, macedónok, szlovének, lengyelek, közösen kiittuk a bár grappakészletét, azzal a figyelmeztetéssel, hogy mindenképpen pótolják azt másnap estére, mert újra jövünk!

Délelőttönként így lengte be a diszkrét grappaillatunk (…) a szálloda konferenciatermét, miközben ment a vita az Unióval kapcsolatos szkepticizmusról.

Wolfgang, a német mérnök, mindig kimért és udvarias volt mindenkivel, de mereven képviselte Berlint, a konferencia utolsó napjának, utolsó programpontjáig. Mondhatnám, hogy régi jó szokás szerint, de ebben az esetben Wolfgang Ahmed és társai korlátlan betelepülése mellett érvelt szakadatlan, miszerint az nagyon jó és támogatni való dolog. Wolfgang felesége (aki szintén szakember volt a témában) diszkréten hallgatott és nem éppen természetes mosollyal bólogatott a férje mellet mindig, amikor az felszólalt.

Amikor elhangzott a konferencia zárszava, megnyílt a svédasztalos részleg, ahol homár- és lazachegyek társaságában könnyes búcsút vettünk egymástól, azzal, hogy jó kis véleményütköztetés volt ez a pár nap.

A falatozás és a baráti csevegés közben Wolfgang felesége odasomfordált hozzánk, felvidékeikhez, és fél szemmel a férjét figyelve, félszegen szabadkozni kezdett.

Erős német nőként, a könnyeit nyelve elmondta, hogy ő tulajdonképpen mindenben egyetért velünk, és a férje is, de nem tehetik meg, hogy ezt hangosan, nyilvánosan kimondják, mert Németországban ezért a munkahelyük kerülne veszélybe. Megértően bólogattunk, hiszen mi már csak tudtuk, milyen az, amikor egy diktatórikus rendszer rajta tartja a szemét az emberen és figyeli minden szavát.

Ez egy valós történet a nyugati diktatúra diszkrét bajáról.

nyitókép: europosters.hu