CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Papp Sándor: Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok 2024. dec. 3.

Én már nem leszek másik.
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig
(Cseh Tamás)

Bár ez egy szerelmes versdal idézet, valahol mégis önvallomás, amelyet sokunk magunkénak érzünk, Cseh Tamással egyszerre bólogatva, a dallamra ringatózva, hiszen miért is hazudnánk önmagunknak és bárki másnak, hogy tudunk változni.

Nem tudunk, s ez így van jól.

Ha szembejön a Facebookon egy-egy inspiráló idézet a változás létszükségletéről, gondosan elolvassuk, el is hisszük egy pillanatra, mi több, megfogadjuk, hogy akkor mostantól másként lesz… nem lesz.

Így vagyunk összerakva.

Ilyennek szült az anyánk – apánkból és a nagyszüleink véréből.

A testünket kordában tarthatjuk, ketlebellel, futással meg egészséges étrenddel, de legbelül azok maradunk, akik felsejlenek gyerekkori emlékeinkben. Azok az öregeket hallgató, majd „koravénül” gondolkodó kisgyermekek, akik aztán fokozatosan nőttek bele abba az aberrált világba, amelyet szocializmusnak csúfoltak, de közben a nagyszülői falusi életszokások egy sajátságos védőburokkal megóvtak bennünket a beteg eszmék világától.

Ezt hívjuk azóta is a józan paraszti ész életstratégiájának.

Emlékszem, '89-'90 során, amikor ifjonti liberális hévvel mindezt a hátunk mögé készültünk dobni (és dobtuk is jópár évre), de a kocsmaasztálnál már akkor szóltak nagyapáink, hogy vigyázó szemünket ne Párizsra meg Brüsszelre, hanem az ő szemükre vessük, abban ugyanis ott volt a féltés a szép új világtól.

És mi ifjonti liberális hévvel és szakállas arccal lekommunistáztuk őket, a frontot megjárt magyar parasztembereket. Micsoda szégyenérzet van énbennem emiatt mostanáig…

Ők, a bölcs öregek már akkor szóltak és elmondták mindazt, amit most mi mondunk, őszülő halántékkal, de még mindig ifjonti hévvel, bár túl a hatvanon: hogy ez egy még hazugabb és aberráltabb világ, mint az előző volt!

És hála nekik, már rég nem vagyunk azok az ifjú és indokolatlanul heves liberálisok.

Igaz, a liberális, mint terminus technicus, egészen mást jelentett anno, mint mostanság.

Egy a lényeg, bennünket időben visszarántott a józan paraszti ész – meg a halálos ágyaikon utoljára is óva intő kezeik –, hogy azok legyünk, akiknek születtünk és akikké neveltek bennünket:

Lehetőleg tisztességes, nemzetszerető, a családban, Istenben és a hazában hívő magyarok.

No meg nem árt, ha az örökségül kapott, legkisebb fiú ravaszságát meg bátorságát is magunkkal visszük nagyanyáink pogácsái mellé a hosszú utunkra, és ki hova jut – falu, vállalat vagy az ország kormánya élére –, az ott hasznosítsa a zsigeri ösztönöket, s azokkal jól sáfárkodva vigye előre a falu, a cég, az ország és így a nemzet sorsát a Kárpát-hazában.

Mi már így vagyunk jól, ahogy vagyunk, s ez így is marad a kipusztulásunkig.

Két dolgunk azonban van még: tenni a dolgunkat amíg a testünk és a lelkünk bírja, és közben felnevelni az utódokat, akiknek mindenáron át kell adni a dédszülők, nagyszülők őserejét.

Azt a magyar erőt kell átadnunk, amely ezt a nemzetet fenntartja az évszázadok viharjaiban.

Te a falud élén.
Te a családi vállalkozásodban.
Te pedig az ország élén!

S, hogy miért? Nos azért, hogy ne legyen „kipusztulásig”, hogy mi bennük éljünk tovább, a fiatalokban.

Így karácsony előtt, az évvégi rohanásban nem könnyű csendes estét találni, meghitt beszélgetésekre az utódainkkal, pedig szükséges lenne, mert nem a méregdrága új mobil fogja rádöbbenteni őket a teremtés és a benne rejlő létezés folyamatára – amelyben fontos szerepet szán nekik a sors –, hanem az, amikor az adventi gyertyák fényében a szemünkbe néznek és magukévá teszik az intelmeinket:

Vigyázó szemetek egymásra vessétek!

És ne legyetek ti sem mások, matassatok, szeressetek, maradjatok nyakas magyarok!

És vigyázzatok a folytonosságra, hogy ne pusztuljunk ki.

A Megváltó vigyázni fogja utatok.

Nyitókép: Ma7