
CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!
Papp Sándor: Esti mese a beteg kapitalista rendszerről
2024. dec. 4.


Kellene még pár dolog reggelre, hogy jól induljon a nap, fordul meg a fejemben és már fordítom is a kocsit a késő estig nyitva tartó multi irányába. Csak pár késői vásárló szédeleg a polcok között, a legtávolabbi sarokban lévő pékáru részlegen komótosan kitol egy szemetes kukát az egyik alkalmazott, majd a kezében tartott elektronikus kütyüvel regisztrálja a megmaradt fánkok, kiflik, croassantok mennyiségét és tucatszámra dobálja be a kukába.
Megrökönyödve nézem a „pusztítást”, aztán megálljt parancsolok az érzelmeimnek, hiszen nincs itt semmi látnivaló, otthon is egybeöntöttük a maradék élelmet és másnap, - forró vízzel leöntve azt, - nagyapám feletette a disznókkal.
Persze azért nem hagy nyugodni a dolog és illedelmesen megkérdezem a dolgozó hölgyet, hogy mi a sorsa ennek a rengeteg élelmiszernek. Megy az állatoknak, mondja, miközben színültig tölti jobbnál jobb péksüteményekkel a szemeteskukát, majd kivonszolja azt a hátsó raktárhelyiségbe. Mellettem egy család, gyerekekkel nézi az elvonuló finomságokat, az apukával összeakad a tekintetünk és mindketten látjuk a másik szemében a zavarodottságot és valamiféle szégyenérzetet.
Az időben „megmentett” tíz kiflimmel elindulok az önkiszolgáló kassza felé és közben kattog az agyam…valami nem stimmel itt.
Hány és hány ilyen eset fordul elő minden este ebben az országban? Hány város hány multijában hány kuka telik meg olyan élelmiszerrel, amely fogyasztható lenne olyan emberek számára, akik arra rászorulnak.
Tonnákban mérhető ennek az élelmiszernek a mennyisége és merem állítani, hogy tízezrekben azok száma, akik jóllaknának másnak reggel a pizzaszeletekből, lekváros buktákból, szezámmagos zsemlékből.
Ehelyett a disznók jóllaknak, az emberek éheznek.
Hazaérve a kutya türelmetlenül fogad, mert tudja, hogy a közös esti séta még vár ránk, elindulunk hát a kisvárosi nyirkos éjszakába, teszünk egy kört a „csinzsákok” között.
Az egyik sarkon a nagyméretű konténerekből lábak lógnak az ég felé, a test többi része derékig a szemét között eszelősen keresi a kidobott kiflivégeket, joghurtos dobozokat, bármit, ami csillapítja az éhséget. Szaporázzuk a lépteinket, hogy a kutya ne ugassa meg őket, és a látvány láttán a szégyenérzet még nagyobb az ember lelkében.
Egy másodpercig nem sírom vissza a kommunisták emberkísérletét, mert aki most amiatt nosztalgiázik, az az elsők között morgott akkor, abban a rendszerben, ha nem kapott banánt karácsony előtt a Zelovocban. Nem sírom vissza, mert az egy nem működő rendszer volt, de, hogy ez a rendszer is beteg, az egyszer biztos!
Miért nem lehet törvénnyel szabályozni, hogy az ilyen élelmiszer a rászorulókhoz jusson el?!
Miért nem lehet jót tenni az emberekkel?
Ha lehet milliókat elvenni tőlünk egy idegen háború támogatására, akkor miért nem lehet tízezreken segíteni, ingyen ételből?
Most naponta kapunk újabb és újabb „kaleidoszkópot”, amelybe réveteg szemekkel bámulunk és hagyjuk magunkat elvarázsolni, hogy ne vegyük észre a való világot, amelyet kialakítottak nekünk, és amelyik annyira embertelen, hogy bizonyos élethelyzetekben szinte már elviselhetetlen.
Van olyan érzésem, hogy már rég elpárolgott belőlünk, rendszerváltó generációból az az erő, amelyik alakította a társadalmunkat a 89 utáni tíz-tizenöt évben. Azóta EU van, meg Schengen van, meg szabad munkaerő-áramlás van és mi a „jódolgunkban” belefásultunk ebbe az egészbe.
A fiatal generációnak meg nincs ideje foglalkozni az őt körülvevő világgal mert épp a Tik-Tok-on nézi max húsz másodpercben, hogy valaki hogyan borotválja le a fanszőrzetét…
Hát itt tartunk, emberek. Konzumidióták masszája lettünk.
Társadalom már szinte nincs.
Boldog karácsonyt! Gyere Kevin, felejttesd el velünk ideig-óráig a valóságunkat…

Papp Sanyi


