ITT A PIROS, HOL A PIROS

Papp Sándor: Középutas Magyar Szövetséget? 2025. szept. 11.

Ott a legelején mi volt a lelkünkben, agyunkban, szívünkben? Ott 1989-ban. Mi volt az FMK-MPP-re, az MKDM-re, az Együttélésre szavazókban? A efemkások voltak a 89-es liberálisok? Az emkédéemesek voltak a keresztények? Az együttélésesek voltak a konzervatívok és autonómiapártiak?

Talán így gondolkodhattak és hihettek akkor az emberek, már amennyire az akkori tudásanyaguk – amely jelentősen korlátozott volt, köszönhetően a negyven év kommunista ideológiai diktatúrának –, és ezen agykapacitásuk, plusz a szívük diktálta érzések egyvelege hozta ki belőlük a döntést, miszerint újkori forradalmi liberálisok, kereszténydemokraták, modernkori nemzeti konzervatívok lesznek.

Ennyi idő távlatából érdekes belegondolni, hogy a felszabadult energiáikat a felvidéki magyarok is milyen lelkesen fordították a közösségünk hasznára, már csak azzal is, hogy mennyire aktívan vettek részt a közéletben, azaz elmentek szavazni, választani, hogy igenis legyen magyar képviseletük (Cseh)Szlovákiában.

Persze már akkor is volt egy masszív réteg, akik kitartottak a régi meggyőződésük mellett és a reformkommunistákra, az SDĽ-re szavaztak, amely már akkor indított egy-két magyart is a listájukon,

s ha jól emlékszem mintegy harmincezer magyar szavazatot rendre bezsebeltek az parlamenti választásokon.

Ugyanúgy voltak sokan, akik a sorsfordító választások alkalmával (1990-ben, majd 1998-ban) a változást garantáló szlovák pártokra, azaz 90-ben a VPN-re, 98-ban az SDK-ra szavaztak, ami a győztes mellé állás társadalomlélektani hatása a mindennapi gyakorlatban. 

Ma őket nevezzük divatszurkolóknak, akik egyszer csak Barcelona- vagy Liverpool-szurkolók lesznek, mert most sokan azok, akkor ők is...

A Maslow-piramis legalsó szintjein mindig lesznek olyanok – nem kevesen –, akik nem fognak élni állampolgári jogukkal, mert a létezésük sokkal szűkebb területekre koncentrálódik. Sem esze, sem szándéka nincs ennek a rétegnek a társadalmi történések befolyásolására.

Aztán amikor a 98-as sorsfordító választások (aha, az…) előtt a szigorított választási törvény miatt a három magyar párt eggyé gyúrta magát, a magyar választók felvillanyozódtak a Nagy Összefogás láttán, és soha nem látott sűrű sorokban szavaztak az MKP-ra, amelynek akkor vezetőjét felkarolta az akkori szlovák kereskedelmi média is, ezzel is segítve a pártot, hiszen rengeteg magyar nézte már akkor is a Markízát, vagy hallgatta a kocsiban a szlovák kommersz zenei rádiókat.

Béla sztár volt. A titka abban rejlett, hogy hiteles volt, ugyanis a csallóközi akcentusával, az egyszerű mondataival (Béla már akkor tudta zsigerből: egyszerű üzeneteket kell közvetíteni), a „kikacsintós hülyéskedéseivel”, azaz a lazaságával egészen más volt, mint a többi politikus, miközben a ravasz parasztlogikájával ügyesen tudott lavírozni a politikai vitaműsorokban. A szlovák (és a liberális magyar sajtó is) ügyesen szembeállította őt a „túlságosan” bonyolultan beszélő (és gondolkodó – ez volt a valódi veszély egyeseknek, de ezt most hagyjuk) Durayval és Csákyval.

Egy a lényeg: Béla maximalizálta a szavazatokat az MKP számára 1998-ban, majd 2002-ben is.

Aztán onnantól kezdve, ahogy jól el lett kényeztetve a felvidéki magyar mindenféle-fajta módon, törvényszerűen ráunt a megszokott termékre, persze ehhez az is kellett, hogy az MKP mint olyan, képtelen volt a megújulásra, a vérfrissítésre, és mindinkább kihallatszottak a pártból az emberek felé a torzsalkodások, ami aztán Béla leváltásával, illetve a szakadárok kiválásával és a Most-Híd megalakulásával tetőzött.

Viszont a Most-Híd mint új brand, pontosan azt bizonyította anno, hogy épp a megújulás valamilyen formája hiányzott az istenadta népnek, mert – láss csodát – a régi Bugárral, de új színekkel és egybekkel, még egyszer sikerült fellelkesíteni a népet egy szavazás erejéig a SPOLUPRÁCA-programmal.

Innen aztán már hol lassabban, hol gyorsabban, de lefelé vezetett az út.

A felvidéki magyar társadalom/közösség lassan, de biztosan, hitehagyottá vált.

Béla is kibújt a zsákból, és a választók megunták, hogy mindig úgy az aktuális szlovák kormányalakító párthoz dörgöli a hátsóját. A másik oldalon maradt nemzeti konzervatív és keresztény pártcsalád pedig béna kacsaként tocsogott a hátsó udvarunk poshadt tócsájában, időnként azért felpántlikázva, hátha attól komolyabbnak és erősebbnek látszik.

Végül a választók meguntak mindent.

Mára maradt egy 4%-ra elegendő, eltökélt kemény mag, de az a mag a korfa miatt napról napra zsugorodik. A kemény magon kívül a többszázezres magyar potenciális választó pedig szétszéledve legelget a szeptemberi esőtől újra dús felvidéki dombokon és völgyekben…

Mi legyen a mesterterv? 

Hogyan és mivel lehet restartolni, meg összeterelni újra ezt a szétszéledt nyájat, hogy ha itt az ideje, akkor megint (megint...? Erről is lehetne beszélni, de akkor sokan vérig sértődnének, inkább hagyjuk már a múltat, azon nem tudunk változtatni) méltó képviselettel ott legyen a pozsonyi parlamentben a magyar pártunk.

Az elfáradt nyár végén a háttérben az ifjú titánok lassan, de biztosan összekapaszkodnak, mert közös érdekük a választási siker, és ez így rendjén is van.

Azt üzenik, hogy a középutas, „néppártos” (98-as MKP-s?) stratégia viheti sikerre őket (ez egy tapasztalatból adódó Freudi elszólás volt… szóval a magyar közösséget!).

Én meg azt mondom, hogy a szélső vadhajtások nélkül nem sikerülhet ez a projekt, azaz, ha lemetszik a radikálisabb nézeteket a pártról, akkor pont azokat a szavazókat tolják el maguktól, akik besegítenék a pártot a parlamentbe.

Persze ha úgy gondolják, hogy a középutas politikához van elég mennyiségű tévelygő választó a legelőkön, akiket kellő stratégiával vissza lehet terelni a párt támogatói közé, akkor hajrá.

Én nyitnék egy vitát ebben a témában: vagy nyilvánosan, vagy a párt szakmai berkeiben, de szerintem ez kardinális kérdés, ami elemzést kíván.

Én hagyom magam meggyőzni a vadhajtások fölöslegességéről, de azok helytálló és sikeres érvek legyenek.