ITT A PIROS, HOL A PIROS

Papp Sándor: Lagymatag-e a felvidéki magyar? 2025. okt. 6.

Nos, ha azt nézzük, hogy több, mint húsz évvel ezelőtt több mint háromszázezren szavaztak az akkori MKP-ra, és legutóbb a Magyar Szövetségre százharmincezren (volt azért némi emelkedés az azt megelőző választási eredményhez viszonyítva), akkor nincs más lehetőségünk, mint megállapítani, hogy ez a drasztikusan csökkenő szavazatmennyiség mégiscsak tükröz valamilyen kedvezőtlen folyamatot.

Tudom-tudom, nem lehet mindent a választási részvételen, illetve a magyar párt(ok)ra való szavazás hajlandóságán mérni, de a felvidéki magyarság identitásának vizsgálata szempontjából ez az adathalmaz mégiscsak egy csomó sarokkő, hiszen a tízévenkénti népszámláláson kívül, a pártokra való szavazásaink az egyetlen olyan „közvélemény-kutatási” adatok, amelyből kiindulhat egy elemzés a közösségünk (ha annak lehet még amúgy nevezni) mentálhigiénés állapotáról.

Kezdjük egy tabutémával, amely nagyban befolyásol sok mindet.

Az asszimiláció, csak nekünk, „nemzetféltőknek” fáj. Akik identitást váltanak, nekik nem

Ha fájna nekik, akkor nem csinálnák. Találkozott már valaki olyan felvidéki magyarok tömegeivel, akik kórusban nyüszítettek a fájdalomtól, hogy ők szlovákok lettek? 

Nagy részüknek ez egy sodródási folyamat, amit nem traumaként, hanem „természetes” váltásként élnek meg. 

Persze azért valamilyen szinten még megtartanak valamit a magyarságukból (pl. magyar zenét is hallgatnak, magyar mulatósra is ropják a falunapon, stb.), de a szlovák iskolába adott gyerekek, unokák, már csak a „maďarská starká piekla dobré koláče“-szinten emlékeznek a magyar gyökereikre.

Ez a fajta masszív réteg már nem kötődik a magyar politikai elit által felvállalt magyar ügyekhez. Nekik a kétnyelvűség már nem fontos, de fontos a sima aszfaltréteg a városba(ból) vezető közúton. Nem fontos a magyar iskola, a magyar mise. Semmi sem fontos már, ami a magyar identitással azonos.

Magyarságuk elhagyása végett okafogyottá váltak számukra a specifikus magyar ügyek.

Ezt ismerte fel „jól” anno Bugár és Hunčík csapata, és ezt a réteget ügyesen szólította meg, mert ebben az esetben az asszimilált magyar reflexei úgy működtek, hogy Bugárt a magyar mulatós nóta szintjén kezelte: ami jó a múltból, azt élvezzük. Örök vita marad ez köztünk „nemHidasok” és Hidasok között, hogy mi volt a helyes út, alkalmazkodni az asszimilációs folyamatokhoz és legalább egy szavazat erejéig „elkapni” még egyszer-kétszer ezeket a (felvidéki magyarság számára már) elveszni látszó egyéneket, vagy inkább olyan politikát folytatni, ahol fokozatosan megerősítjük és bővítjük a magyar életteret Dél-Szlovákiában, hogy az alkalmazkodók ne váltsanak szlovákra, mert magyarként is lehet teljesértékű életet élni itt.

Aztán itt a másik érzékeny téma: 

A felvidéki többpártrendszer okozta marakodás és annak hosszútávú káros hatásai

A '98-ra (valójában Mečiar törvénye miatt kényszerből) összegrundolt MKP egy olyan megkönnyebbülést és szinte eufóriát váltott ki a közösségünkből (itt megint érdekes szerepet töltött be a szlovák média „Bugár-futtatása”), amely olyan eredményeket hozott többször is egymás után a Magyar Koalíció Pártja számára, amelyek még a Holdról is látszottak… Aztán amikor már a mór (MKP) megtette a kötelességét (tevékenyen asszisztált a NATO-tagsághoz és az EU-ba vezető út megépítésén), akkor a mór már mehetett oszlani, mert a Nyugat már elérte a célját vele is, jöhetett bennünket kifosztani (libsi picsogás indulhat erre a mondatra…). Akkor már nem hívtak egyik nagykövetségről sem a pozsonyi pártszékházba, hogy magyarok elég a belső cirkuszokból, mert szükségünk van még rátok. 

El is indultunk egy kanál vízbe egymást belefojtani, csak azt nem vettük észre, hogy közben a nép jórésze undorral viszonyul ezekhez az egoista harcokhoz.

El is játszadozott így egymással az iszapban pár évig az MKP meg a Most-Híd, aztán jöttek még mindenféle marketing-pártok meg esőcsinálók, akiket csak egy maroknyi fanatikus figyelt, ahogy nyúlfarnyit se jutnak előre, de masszív rétegeknek már csak a lófarok jutott eszükbe, amikor hébe-hóba észleltek pár kósza hírt a belterjes felvidéki politikai adok-kapok-ról. Mire aztán nagy nehezen újra összeálltak egy párttá a politikusaink (amúgy papíron még mindig létezik a Most2023, meg S.ZS. is fel-felbukkan egy poszt erejéig az agyszemélyes fantompártjával) 

az emberek masszív rétegének már teljesen elment a kedve a magyar ügyek támogatásáról, egy másik réteg meg elment szavazni olyan szlovák pártokra, ahol megkapta a válaszait 

a migránskérdésre, az lmbtq-terrorra, a brüsszeli unszimpatikus politikára, ugyanis ezekre az akkori sokszínű Magyar Szövetség nem adta meg a várt feleleteket, mert a sok színt annyira hozzáértően keverték eggyé, hogy abból csak egy szürke massza lett, az meg már senkit nem érdekelt, csak a kemény magot, amelyik a végsőkig kitart(ott).

Így lett hát lagymatag és szürke a felvidéki magyar (kvázi)közösség, mert lagymatag és szürke lett a politikai elit is.

Tavaly szeptemberben kedvező változás történt a párt élén. Egy év hosszú időnek tűnhet, de ennyi idő bizony kellett a helyzetfelmérésre, a kitakarításra, szellőztetésre, a pártstruktúra restartjára és a stratégia aprólékos megfogalmazásra. Mindebből vajmi keveset láthatott a célközönség, de már az is nagy eredmény, hogy a párt ott súrolja alulról az 5%-os bejutási küszöböt.

Ha most valaki azért olvasta végig ezt az agymenést, mert abban reménykedett, hogy majd a végén ide lesz írva a tuti recept a csodához, az most csalódott lesz.

Vigasztalásul viszont küldünk egy dalt, amely hatványozottan javasolt a MaSzövi-nek is.

El kell távolítani ezt a szürke sarat mindenről és újra kell színezni az egész felvidéki magyar közéletünket. Majd akkor észreveszi a lagymatag magyar is az új színeket.