VÖRÖS PROSZTÓ

Papp Sándor: Lopákia 2023. jan. 10.

Melós ismerősöm mondta anno, mindig itt van egy csavarhúzó a zsebemben, sose tudhatod, hova kerülsz, és hol tudsz lecsavarozni egy szappantartót, fogast vagy bármit, aminek otthon hasznát veszed. Olyan természetességgel mondta ez a jó palóc emberem, mintha a sör habzását ecsetelte volna. Tudatában volt ő annak, hogy ez lopás, na de csak olyan kicsi, szinte nem is számít…

Bárhol, bármilyen lopás történik, tíz emberből tizenkettő tutira tudja, hogy csak cigányok lehettek. Így vagyunk kódolva, mert ugye a cigányoknál a lopás nem bűn, hanem kreativitás, pedig mi „gádzsik” se vagyunk annyira ártatlanok és tisztakezűek, mint ahogy szeretnénk azt magunkról, önmagunknak elhitetni.

Aki élt az idegenszerű szocializmusban, amely úgy, ahogy volt, egy nagy hazugság volt,

mondjon nosztalgiázva bárki, bármit, hiszen minden országban hazugágban fogant, hogy aztán az elbukott forradalmak után megkezdje agóniáját. Aki élt a 70-80-as évek létező szocializmusában, az tudja, hogy ott egy olyan össznépi lopáskultúra alakult ki, amelynek generációkon átívelő hatása van és lesz is a mostani társadalomra, államra egyaránt.

Ki ne emlékezne a mezőgazdasági szövetkezetekben a táp, a nafta, a búza lopására, amelyet mindenki a maga szintjén űzött. Aztán ott volt az építőipar, ahol én is „szocializálódtam”, hiszen egykori művezetőként elevenen él bennem az első ellopott-eladott fuvar sóder bizsergető élménye, amikor azt tapasztatam, hogy öt perc félelem után többet keresek egy ilyen tranzakcióval, mint ami az egész heti fizetésem.

Hát ki az a bolond, aki nem él az effajta előnyökkel, ha megússza a következményeket, és megúszta, hiszen összekacsintva, mindenki lopott.

A kőműves lopta a cementet, a „vizes” a csapokat, a festő a festéket, a villanyszerelő a kábelt, a sofőr meg mindent, amit szállított! Aztán amikor átadtunk egy nyolc lépcsőházból álló hatalmas tömbházat, a végére kiderült, hogy tíz lépcsőháznyi anyagot használtunk el az építkezés során. A plusz két lépcsőház a proletariátus és a vezetői kezei között tűnt el a munka folyamán. Bizony ez volt a szocializmusban az állami tulajdon ilyetén módon való privatizálása, igaz a kifli meg sör olcsó volt és mindenkinek volt munkája, meg volt felvonulás is, blablabla, csak az szereti mindenki elfelejteni, hogy a szerencsétlen tervgazdálkodást úgy fúrta meg az ország népe, hogy mindent ellopott. Kedvenc esetem ebből az időszakból az, amikor az úgynevezett „bytové jadro”-t, azaz az előregyártott fürdőszoba és wc blokkrészt az építkezésre befutó kamionról már le sem tették, hanem egyenesen vitték X és Y vezető elvtárs épülő hétvégi házához. Végül is igazuk volt, így a darusnak nem kellett kétszer bajlódnia…

Aztán ugye jött a bársonyos forradalom és a lopás egy egészen más dimenziókba repítette a bátrakat. Volt itt minden, mint a búcsúban, csak a melós lett nagyon csalódott, mert kiderült, hogy az új cégvezetők éppen rajtuk akarják gyakorolni a lopásgátló programjukat, de kizárólag abból a célból, hogy minden apró haszon az ő javukat szolgálja. Maximalizálni akarták a tőkehalmozást, na!

Később aztán az állam elvégzett pár finomhangolást a rendszeren és bevezette a versenytárgyalást, amelytől nagyobb hazugságot még nem látott a világ. Egyrészt az egészet úgy hazudja mindenki ebben a rendszerünkben, mint hazudtuk a szocializmusban a Marxba vetett hitünket. Látjuk, hogy mi minden van mesterségesen túlárazva, csak azért, hogy a kikiáltási árból lehessen pár euróval kevesebbet ajánlani és közben ruháinkat megszaggatva az ég felé fohászkodva ordítani, hogy ezt az elnyert munkát kizárt dolgot, hogy ezért az éhbérért el lehet végezni. Aztán jönnek a kreatív átverések, amelynek eredményeképpen az egész helyzetből adódó folyamatos stresszt egy vadonatúj luxusautó véletlenszerű megvásárlásával piheni ki a szegény, szenvedő vállalkozó. Fontos megjegyzés: rengeteg becsületes, sokat dolgozó kisvállalkozót ismerek, aki megszenved minden euróért. Valójában nekik is köszönhetően létezik még ez az ország, az ő vállukon nyugszik ennek a tákolmányállamnak a sorsa.

Végül szót kell ejteni a fejről is, amitől bűzlik az egész hal, éspedig a politikusokról, akik pénz és hatalom urai, bocsánat szolgái… Ők azok, akik a kreativitás professzionális szintjén koordinálják az általuk irányított intézmények költségvetését, amelyben számtalan lehetőség adódik a strómanok segítségével egy kis apró kiszervezésére, és

ezzel el is jutunk a 8 vs 10 lépcsőház történetéig, csak pepitában.

Persze a fent leírtak minden betűje kizárólag a fantázia szüleménye, nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk!

nyitókép: Zajac Vanka