CSAK A KEZÉT FIGYELD!

Papp Sándor: Megbotránkoztató beszéd március 15-re 2024. márc. 4.

Tisztelt, itt emlékező közönség!

Kérem, hogy a következő percekben ne háborodjanak fel a majd elhangzott mondatokon, ne menjenek el a beszéd közben, hanem inkább közösen gondolkozzunk majd el ezeken a tabudöntögető gondolatokon.

Kedves jelenlévők!

Az, hogy ma itt összegyűltünk és emlékezünk a 48-as szabadságharc hőseire, igencsak dicséretes dolog, hiszen ki, ha nem mi, viszont nézzünk körül, mennyien vagyunk.

Nézzetek körül! Igen, ennyien vagyunk.

Tudjátok mennyi ez a településünk, járásunk magyar lakosságához viszonyítva? Minden száz magyarból egy magyar veszi a fáradtságot, hogy személyesen részt vegyen egy ünnepségen.

Minden 100 magyarból 1 magyar! A többi 99 magyar nincs itt.

Tegyük fel magunknak a kérdést: vajon miért?

Nos, a válasz egyszerre bonyolult és egyszerű. Kezdjük hát az egyszerűbb válaszokkal.

Száz év alatt a magyarok aránya ebben az országban 28%-ról 8%-ra zsugorodott.

A jelenlegi 8% magyarságba szinte már csak hálni jár a magyar lélek, ezért sem érdekli a 100 magyarból 99-et az ilyen megemlékezés.

Az, hogy miért ilyen vérszegény az önvédelmi immunrendszere egy közösségnek, és miért csökkent le, szinte már a halálos betegség szintjére a társadalmunk 1990 óta, nos, annak több összetevője van, de talán egy velős mondatban lehetne mindezt kifejezni:

Az elmúlt évtizedekben a felvidéki magyarságot elárulta a saját elitje, a vezetői.

Ráadásul nem elég, hogy elárulta, hanem parazita módjára élősködik rajta, addig szívja az önerejéből fenntartott energiáját, hogy az már szinte nemzetárulással ér fel!

Mindezek után, mi a jeles ünnepeinken mindig összegyűlünk emlékezni, ünnepelni, s közben észre sem vesszük, hogy mindaz, amit csinálunk nem több, mint önámítás és pótcselekvés.

Amolyan elnyújtott utolsó kenet parti.

A végletekig kitartóak gyönyörű műsorokat állítanak össze, abban a reményben, hogy majd többen leszünk, de nem leszünk többen. Nem leszünk, mert a népet nem erre neveli a két ünnepünk között a politikai és társadalmi elitünk.

Semmire nem neveli a népet, és mivel a nép nem hülye, és látja, hogy mit cselekszenek vele, a nép kivonja magát ebből a szemfényvesztésből.

Éli a saját egyéni életét, de szinte már egyáltalán nem éli meg a magyarságát együtt, itthon közösen a többiekkel.

Nem tesz ilyet, mert undort érez, ha látja a semmire se jó vezetőinek az átlátszó, olcsó szerepjátékait.

Látja, hogyan él ez az elit belőle és nem érte!

Azt hiszitek, kedves vezetők, hogy ha időnként bulikat szerveztek, választásokon indultok üres ígéretekkel vagy még azokkal sem, meg Facebook-villogással, akkor azzal letudjátok a napi teendőtöket?!

Mikor tettetek le az asztalra egy darab papírt, rajta a felvidéki magyarság közös céljaival és mikor vitattátok meg a néppel ezeknek a céloknak az elérését, az oda vezető út stratégiáit?

Utoljára '94-ben Komáromban volt ilyen szándék, de azt is elszabotáltátok, és onnantól csak a lapostetűként meg egyéb bogarakként furakodtok be a nép bőre alá.

Kérdezhetnénk, hogy mikor fogtok már végre hozzá az értelmes és hasznos munkának, de a kérdés fölösleges, mert ti soha.

Így lettünk mi a ti túszaitok. Olyan túszok vagyunk, akikért senki nem jön, hogy kiszabadítson bennünket.

Itt viszont álljunk meg egy pillanatra, mert egyetlen esélyünk még van, hogy megváltozzon ez az áldatlan helyzet, de azt csak nagyon kevesen, a legmerészebb álmaikban álmodják.

Igen, ha egyszer arra ébrednénk, hogy Magyarország része lenne a szülőföldünk, akkor kiderülne, hogy az új hazánkban, az új államnak egészen más kvalitású és munkabírású elitre van szüksége. Volt már ilyen helyzet '38 és '45 között, amikor máshonnan, friss erők jöttek a járásainkba az új helyzetben az akkori államigazgatásba. Most sem lenne ez másként, és így lenne jó.

Na de addig is, amíg a csoda megtörténik, tennünk kell valamit, és az nem lehet kizárólag a „pótcselekvő” koszorúzás.

Például ilyen tabudöntögető cikkek megírása és leközlése, még akkor is, ha ezzel egyre több ellenséget szerzek én is, de ez az én bajom...

Talán van értelme lerántani a leplet, kimondani, hogy ez a helyzet rendkívül szomorú, sőt veszélyes, mert a száz év alatt 8%-ra csökkent magyarság innentől kezdve többszörös gyorsasággal fog csökkenni és végül teljesen felszívódni a többségi társadalomban.

Az pedig már a végső állapot, a nemzethalál!

Petőfi, ha élne és látná ezt az állapotot, azonnal írna egy veretes verset. Ja, bocsi, hiszen írt!

Dicsőséges nagyurak

Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Pest, 1848. március 11. előtt

Nyitókép: szallas.hu