ZSÍR

Papp Sándor: Mese a türelmetlenségről 2024. jún. 12.

Hol volt, hol nem volt… Hol? – vágta rá Sanyika az Üvegtigrisben. Na, akkor kezdjük újra. Hol máshol lehetett volna, mint a hol kanyargós, hol mereven kiegyenesített Ipoly partján, élt egy kis Vak Ond.

Fényes bundácskájának szürke árnyalatai félszáz módon tükröződtek a Nap és a Hold fényében, hiszen folyamatosan kúszott-mászott a folyó völgyében, keresve-kutatva az életerőhöz szükséges táplálékot.

Földalatti élete igencsak színesre sikeredett, hiszen vájatok tucatjaiban élte kreatív életét, egyedül.

Vak Ond sokszor nem látta előre élete rögös útját, de ismerte a terepet, ameddig a szeme ellátott.

Tudta, hogy a legnagyobb veszély a kék ég irányából leselkedik rá, mert az Ipolyban halászó kormoránok Ondunk vakondtúrásai fölött is cikáztak gyakran. Olyankor fülét- farkát behúzva (van a vakondoknak egyáltalán fülük és farkuk??) menekült a vájataiba, mert bizony ezek az éles csőrű vadászgépek nem válogattak, ha éhes volt a gyomruk, mindenre lecsaptak. Mindenre is!

Vak Ond szürke bundájában tengetett színes élete egyszer csak nagy fordulatot vett az idén tavasszal. 

Partifecskék érkeztek az Ipoly partjára és szinte minden nap koraeste jó kis Ipolyparti partikat szerveztek, amolyan black&white stílusban.

Ond félszegen odakúszott a fecskekórus közelébe és hallgatta a gyönyörűen csicsergő fekete-fehér madarakat. Kifejezetten tetszett neki a kórusból a legkarcsúbb fecskelány, aki olyan kedvesen nézett Ond mélyen ülő, magányos szemeibe, hogy Ond vakondteste beleremegett a gyönyörűségbe.

Nem értette mi ez az érzés, csak azt tudta, hogy nagyon jó. Minden este igyekezett minél közelebb mászni a fecskerajhoz, hogy lássa a kicsi fecskelány barna gombszemeit és hallja a hangját, amelyik már szinte csak neki csivitelt, legalábbis Ond úgy érezte, és ha úgy érezte, akkor az bizony úgy is volt.

Egyik este Ond gondolt egy merészet. Esetlen testével odakúszott a fecskekórushoz és bundája alól kihúzott egy rózsabimbót, amelyet a közeli falu utolsó háza melletti bokorról szakajtott. Irdatlan meló volt ez a számára, de meg akarta lepni a fecskelányt. Sikerült! 

Amikor csökött karmaival némán átnyújtotta a rózsabimbót, csak annyit mondott a lánynak: gyönyörű a hangod és kecses a tested, köszönöm az éneked.

Onnantól egyre közelebbi barátságba kerültek, gyakran ültek együtt az Ipoly partján, nézték a naplemente ezer színét, ahogy befestik a sugarak a felhőket és az égboltot. Sokat meséltek egymásnak az életükről és szívesen hallgatták egymást a két különböző világukról, a földalattiról és az égiről.

A fecske a szabad szárnyalást imádta, a vakond a járatok kreativitásáról áradozott. Vak Ond egyre gyakrabban vágyakozott a fecskelány világába, a szabad repülés számára egy vágyálom volt, amelynek beteljesülését kívánta, hiszen azzal a fecskék szintjére kapaszkodott volna.

Amikor leszállt az éj, titokban a vakondtúrás tetejére mászva gyakorolta a repülést. Csökött karjaival hadonászva leugrott a „mélybe” és minden nap remélte, hogy egyre jobban megy neki a szárnyalása. 

Minden fejben dől el – mondogatta magának és minden éjjel kitartóan gyakorolt, abban a hitben, hogy egyszer majd együtt repül a fecskelánnyal.

Egy verőfényes hétfő koraestéjének szikrázó fényeiben kikúszott a legmagasabb vakondtúrásra és onnan figyelte a fecskék cikázását, amint készülődnek a közös esti éneklésre. Amikor a fecskelány tekintetét sikerült elkapnia, kihúzta a szürke testét és lehetőségeihez képest, széles karmozdulatokkal elkezdett „repülni”. Mindent beleadott és hátsó lábait nyújtva úgy érezte, hogy már-már repül. Ebben a pillanatban a magasról egy méretes kormorán csapott le a vakondtúrásra egy szempillantás alatt felkapta a csőrével Vak Ondot és feldobta a levegőbe. 

Ond végre érezte a szárnyalás minden gyönyörét, látta a magasból az Ipolyt, a völgyet, a falut és a naplementét. Látta, ahogyan bámulja őt a fecskeraj és a rajban a párja, a fecskelány.

Itt most a mese véget érhetne azzal, hogy Vak Ond amit akart elérte, repült és a fecskelány szíve is felragyogott a gyönyörűségtől, s a végén egymáséi lettek, mint, ahogy a mesékben annak lennie kell.

Viszont az élet nem habostorta, hanem a kőkemény valóság.

A kormorán kitátotta a csőrét és levegőben kapálódzó tehetetlen vakondtestet bekapta és lenyelte.

Vak off…

Ősszel a fecskelány tovarepült egy fecskefiúval, hogy együtt közös életet kezdjenek.

Vak Ond járatait elfoglalták a cincérek.

Tanulság: ha vakond vagy, sosem leszel fecske, ezért ne légy türelmetlen, mert megzabál a kormorán.