ITT A PIROS, HOL A PIROS

Papp Sándor: Nem elég a döntetlen! 2025. nov. 17.

Van ez az életnek nevezett izé… már a megszületés is egy nagy kínlódás minden érintettnek, és onnantól is csupa harc ez egész mindennel és mindenkivel.

Küzdünk és bízva bízunk, meg ilyenek. Ha párszor sikerül is megnyernünk egy-egy csatát, nincs idő a gólörömre, mert a kaszás még nem fújta le a meccset, és addig menni kell, veszettül.

Nagy taktikai csatákat vívunk a gyerekeinkkel (kérlek, vedd fel a sapkát, mert nem lesz Kinder!), a kollégákkal (azt hiszem, ez a te feladatod, úgyhogy ne tedd az én asztalomra, köszönöm, kedves vagy), a hivatalokkal (csináljuk már meg valahogy, kiskezitcsókolom), a párunkkal (csak egy pillanatra ugrok el Lacihoz, itt vár a lenti kocsmában…), aztán már azt is győzelemnek könyveljük el, ha valahogy kihozzuk döntetlenre az élethelyzeteinket.

A döntetlen, az amolyan „jóvanazúgy”-dolog. Olyan megúszós.

A részvétel a fontosabb, nem a győzelem – gyakran ilyen olimpiai szellemben élünk.

Részt veszünk… utazunk, lógatjuk a lábunkat a szekérről. Nem húzzuk, nem toljuk, nem is irányítjuk, csak úgy sumákban zötykölődünk rajta, az meg visz bennünket valahova… nem is igazán érdekel, hogy hova, csak ne kelljen melót beletenni, se a szekerünk kiemelésébe a kátyúból, se az irányításába. Azt majd megcsinálja más, mi meg elvagyunk, láblógatva a szekér hátsó részén. Kihoztuk döntetlenre a dolgot: melózni se kell, mégis haladunk.

Na és, hogy hova haladunk? Hát a vesztünkbe, de ebben a bambulós semmittevésben ez akkor nem érdekel bennünket, aztán amikor a szekér velünk együtt a szakadékba zuhan, akkor jön a szokásos duma: rossz volt a GPS, vak volt a ló, nem értette a dolgát a kocsis.

Vagy valaki hibás, vagy simán csak a szokásos balsors, hiszen az meg van írva. A balsors. Az, tuti! Az a mi „keresztény karmánk”.

El is könyveljük, hogy valószínűleg azért nem sikerül nekünk semmi, mert még nem bűnhődtük meg eléggé, amit meg kell bűnhődnünk. A múltat talán már igen, de a jövendőt még bizonyára nem, tehát nem marad más nekünk, mint a kudarc. Innentől tehát megmagyarázható, hogy nekünk nem is jár a győzelem, ergo nem is kell arra nagyon törekedni, jó nekünk a döntetlen is, azért az időszakos pici sikerért, és nekünk már az is siker, ha valamerre halad a szekér és mi dolgunk végezetlenül utazunk rajta, láblógatva.

Se cél, se akarat, csak amolyan döntetlen-érzés.

A sumákoló ars poetica: csináld úgy, mintha akarnál valamit, de ha az időszakos döntetlenekkel elodázod a győztes megérkezést, az pont elég.

Azért jó nekünk a döntetlen, mert nem hiszünk magunkban!

Illetve hiszünk, ha ittunk eleget, mert akkor megennénk a betont is! Aztán kijózanodunk és depresszióba esünk, hogy qrvagyengék vagyunk. Aztán legurítunk egy másnaposság elleni gyógypohárral, és rájövünk, hogy nekünk elég a döntetlen is.

Na, ezért nem haladunk egyről a kettőre!

Ja, és közben kilopjuk a kocsiból a pótkereket és eladjuk a kocsmárosnak egy pofa sörért, majd gond nélkül visszahuppanunk a szekérre, amely visz tovább.

Na, ezen a szemléleten kellene változtatni úgy, hogy megnöveljük a Maslow-piramis azon rétegét, amelyik nem elégszik meg a döntetlennel, hanem beleteszi a melót, az eszét és az erejét, és kitűzi a célt, amit teljesíteni akar, mert nincs édesebb, mint a győzelem íze! Jó lenne ha így akarnánk már, s akkor nem bukunk el olyan gyakran, sem a magánéletünkben, sem a szakmai munkánk során, sem a közösségi kihívásaink során.

Az életet meg lehet úszni mindenféle alabidöntetlenekkel, de akkor minek éltél, ha nem érezted az életed édes ízeit?

Az édes ízek pedig a siker, az eredményesség, a merész döntések okozta boldogság nektárjai.

Nincs balsors! Az csak alibi duma.

Szedjük már össze magunkat és tegyük a dolgunkat!

Utóirat: ezeket a gondolatokat nem a vasárnapi foci inspirálta. Á, dehogy…