LESZ, LESZ, LESZ

Papp Sándor: Nem hiszek az autonómiában! 2024. jan. 8.

Talán a legjobb lesz, ha az rögtön az elején kimondom: nem hiszek már az autonómiában. A komáromi nagygyűlés óta eltelt harminc év tapasztalata mondatja ezt velem.

Amiben hiszek, és amit remélek, az a teljes visszarendeződés, a teljes visszacsatolás békés módszerekkel, szerződéses alapon.

Az egykori, ezeréves magyar királyság új, modernkori formájában hiszek. Pont. 

Tudom, ez a gondolat nyilvános kimondása a jelenlegi szlovák törvényi keretek között akár államellenes cselekedet is lehet. Pont lesz@rom, már csak azért is, mert ezzel a hitemmel és meggyőződésemmel a szlovák testvéreinket is megmentjük hosszútávon.

Nehéz idők jönnek hamarosan a mai világunkban, és ezek a nehéz idők erős vezetőket kívánnak. Nekünk itt a szülőföldünkön egy volt, az is elveszett. Először megölték a lelkét, amibe fokozatosan a teste is belehalt. Isten nyugosztalja! 

Ezekben a közeledő nehéz időkben tehát mérhetetlen nagy emberségre és gerincességre, na meg egyidejűleg szenvedélyre és józanságra lesz szüksége minden nemzetnek, népcsoportnak itt a Kárpát-medencében. Minden tiszteletem mellett, mi itthon, ilyen kvalitású országos vezetőkkel nem rendelkezünk. 

Ezek között a körülmények között mi tehát a teendőnk nekünk, az „istenadta népnek”? Egyetlen dolgunk van: készülni a küzdelemre. 

Mielőtt felszisszenne egy-két libsi párttársam, jelzem, hogy nem harcot vagy háborút írtam, hanem küzdelmet. Ezt a békés küzdelmet a helyi mikroközösségek kell, hogy megvívják, mert országos szinten erre nincs esély.

Ezeknek a helyi erőknek ezer szállal kell kötődniük az anyaországhoz: a testvértelepülésekhez, a partneri egyesületekhez, a barátokhoz, rokonokhoz, hogy amikor az új államszövetség kialakulóban lesz, akkor megfelelő erővel vegyenek részt annak megszervezésében a saját régiójukban, településükön és meglegyenek az élő, működő kapcsolatok az újkori budapesti kormánnyal, a különböző intézményekkel (erre jók az évek óta általu(n)k működtetett határon átnyúló önkormányzati, társadalmi és gazdasági szervezeteink). 

Erre kellenek a helyi szintű vezéregyéniségek a felvidéki magyar életünk minden területén.

Kellenek majd hamarosan a hiteles polgármesterek, közalkalmazottak, szakemberek, akikre fontos szerep fog hárulni azokban az időkben, amikor létrejön az új országunk a régi hazánkban.

Ez a jövőnk, a Duna-menti Köztársaság, vagy Kárpátia, vagy legyen bármi a neve.

Lázálom? Nagyotmondás? Dehogy az! Könyörgöm, miért gondolja szinte mindenki, hogy a történelem örökre véget ért, hogy megállt az idő?! Vajon 1983-ban a dögszürke szocializmusban ki merte gondolni, hogy 2024-ben bárki közülünk felül a repülőre és 50 euróért elrepül Rómába egy meccsre?! Megtörténik ez ma? Meg.  

Akkor miért nem lehet elhinni, hogy a fentiek is meg fognak történni?  

Azért, mert puhapöcsű, gyáva senkik vagyunk. Szedjük már össze magunkat a rohadt életbe és kezdjük el irányítani az életünket! Nem azt mondom, hogy csináljuk a fesztivált és keltsünk riadalmat. Isten ments! Szépen, nyugodtan tegyük a dolgunkat: naponta erősítsük a kapcsolatot a természetes régióink határon túli részeivel, a jelenlegi viszonyaink között legitim módszerekkel. 

Nekünk a településeinken nem nyugat meg kelet felé kell erősíteni a társadalmi életünk szálait, hanem dél felé. 

Nekünk a több mint ezerszáz éves szálainkat kell erősítenünk.

A komáromi nagygyűlés apropóján pedig csak annyit: mentem volna én is, hogy átadjam a stafétabotot, de már nincs stafétabot se, mert azt is eladták a „vezetőink” az elmúlt harminc évben.

Kedves, stafétabotra várakozó fiatalok, annak híján tehát a B-terv így szól: mindent vissza! 

Legyen úgy, mint régen volt, mert az volt jó a Kápát-haza minden népének.

Utóirat.

A Magyar Szövetség nevű párt vezetéséből a decemberi kongresszuson az Együttélés írmagját is kiirtották. 

„Kell még valamit mondanom, Ildikó?”…