CSAK A KEZÉT FIGYELD!

Papp Sándor: Sorkatonai szolgálatot a mai fiataloknak? 2025. okt. 2.

Vagyunk itt pár millióan ebben a „lett országban”, akik megélték és túlélték a szocialista köztársaságban a sorkatonaságot. A szerencsésebbeket(?) csak Pozsonyig vitte a vonat, de nagyon sokan Prágán túl szolgáltak anno.

Befejeztük a középiskolát és egy szusszanásnyi idő után már munkába kellett állnunk. Még zsongott a fejünk a középsuli utolsó élményeitől, még kapaszkodtunk az érettségibe, mert éreztük, hogy nem vagyunk mi még érettek az életre, hiába tudjuk a derivál-számítást vagy a mohácsi vész időpontját, tartottunk a való világtól, mert fiatalon kellett beesnünk a seggszagú, műszálas nadrágot viselő, minden hájjal megkent szakik vagy irodisták közé, akik vérszomjas piranha halak módjára készültek ránk. Aztán az első közös berúgás után fokozatosan betagozódtunk a brigádba, tudtuk, hogy hogyan kell kérni ebédidőben a narancslevet, hogy vodka is legyen benne és lassan, de biztosan elkezdtük kitanulni az össznépi szocialista játékot, a lopást, a sumákolást és a munka – megfelelő ívben való – elkerülését. Igen, ez volt a szocialista munka- és társadalmi morál. Színház volt az egész világ, amiben mindent csak mímelni kellett és valahogy túlélni a munkaidőt, hogy otthon tedd magad hasznossá.

Tudtuk viszont, hogy ez a pár hónapnyi bolyongás a komcsi labirintusban hamarosan megszakad, mert ősszel elindulnak velünk a vonatok, s a szívek majdnem megszakadnak…

Így hát gőzerővel szerveztük a regruták bálját. Mindenki bennünket ölelgetett azon az éjszakán, amíg a kopott színpadon szólt a „Szememben könnyek, haragszol rám, hogy el kell menjek, nem az én hibám. Kell, hogy várj, várj is meg, ne félj, újra visszajövök, de addig írj, gyakran írj…” (Énekelted, beleborzongva? Akkor jó.), miközben anyánk otthon századszor is újracsomagolta a táskádban a borotvát, a könyvet meg a pástétomot, mert másnap indulnod kellett.

Volt egy szokás akkoriban. A bál utáni hajnalon végigmentek a falun a bevonuló katonák és szinte minden ház elé fehér festékkel, öles betűkkel meg ákom-bákom rajzokkal szívhez szóló üzenetekkel búcsúztak a falubéliaktől. Ezek az üzenetek, aztán napokig ott virítottak az utcák kövén és mindenki olvashatta a nem titkos üzeneteket…

Aztán jött a feketeleves. Nagyapáink beszéltek az orosz fogságról, na körülbelül olyan érzések kerítettek hatalmába bennünket az első napokon. 

A riadt kiszolgáltatottság, az egész idegen rendszer, ahol az üvöltés volt az egyetlen használt kommunikációs eszköz, 

olyan sokkhatást váltott ki bennünk, hogy voltak olyanok, akik napokig képtelenek voltak… hogy is mondjam… elvégezni a nagydolgukat. Igen, szó szerint besültek, mint a később a puska a lőtéren, csak ennek a biológiai hatása sokkal összetettebb volt…

Az első hetekben a berukkolt katonákat felkészítették a szolgálatra. Itt még csak egymás között voltunk és kezdtük felfedezni az érthetetlen cseh nyelvet, amelyen a sorstársaink fele hadart, használva a saját szlengüket. Ehhez jöttek még a „víhodnyárok”, azaz a keleti szlovákok, akik nyelvezete olyannyira ékes volt, hogy egy büdös szót nem értett belőle a magunkfajta magyar. 

Szóval mintha egy venezuelai börtönbe löktek volna be Losoncról vagy Párkányból, és neked túl kell élned itt két évet!

Apropó, magyar. Itt szembesült a felvidéki magyar fiatal először a teljes megaláztatással. Innen lehet számolni sokak elhatározását, hogy ha majd gyereke lesz egyszer, akkor ne kelljen neki átélni azt maximális pszichoterrort, amit a szlovákul rendesen (vagy sokan egyáltalán) nem tudó magyar srácoknak el kellett viselni. Amikor a cseh és a szlovák tizedesek közösen felfedezték a „hülye magyarokat”, akkor azonnal gúny tárgyává tették őket. A többiek előtt kellett kimondani olyan szlovák szavakat, amelyek a mi számunkra nyelvtörőek voltak és hát nem nagyon sikerült megoldani ezt a verbális tettet. Ekkor többtucat cseh és szlovák társunk harsány röhögésben tört ki. Azzal szórakoztak, hogy ha nem értettük a nehezebb szavakat, akkor milyen baklövéseket követünk el.

Például elküldött a cseh tizedes azzal a paranccsal, hogy „dones syrky”, neked meg fogalmad se volt, hogy honnan hozzál neki sajtot, de aztán beugrott, hogy a kantinban van syrokrém, és vettél és vitted. Na volt nagy röhögés, mert a cseh syrky, az magyarul gyufát jelent.

Így ment a magyarok vegzálása, de volt rengeteg eset, amikor a nacionalista feljebbvaló kifejezetten nyírta a magyar nemzetiségűeket, mert magyargyűlöletben szenvedett.

A kiképzés után szétdobták a fiatalokat a különböző helyőrségekre. Amikor befordult velünk a ponyvás Tatra és mi a platón zötykölődve hallottuk az „őslakosok” artikulált üvöltését, akkot tudtuk, hogy semmi jó nem vár ránk. Mint amikor az akciófilmekben beviszik a friss rabokat és a többiek veszettül verik a rácsokat és rázzák az öklüket az újakra… Na, ilyen kellemes élményben volt része minden újoncnak, bárhová is vetett a sors.

Az első éjszaka bulival telt. Mármint az öregek buliztak, ünnepélték a friss csicskásokat, mi meg négykézláb kaptuk vödörszámra a vizet a kaszárnya folyosójára, amit két kézzel kellett sikálnunk a kiosztott kefékkel órákon át, de vihartempóban, mert ha lelassult a kezed, akkor azonnal kaptad az ütést-rúgás a hátsódba! Mindezt sztoikus nyugalommal szemlélte az ügyeletes, hivatásos katonatiszt, mert elfogadta ezeket az íratlan szabályokat, amelyeket aztán mi is alkalmaztunk, mint öreg katonák a „mi fiataljainkkal”. Ez volt a belső élet rendje a kaszárnyákban.

Folyamatos pszichés nyomás és fizikai megfélemlítés az első fél évben, amíg megkapta az örs a frissen berukkoltak közül az újabb fiatalokat. Akkor már enyhült rajtunk a nyomás, de igazából bármilyen jogod ebben a zárt rendszerben csak egy év után volt.

Naphosszat lehetne írni az elrettenő példákat, meg aztán az abból eredő lelkiállapotokat,

de egy a lényeg: kibírta (majdnem) mindenki ezt a nyomást és kivárta a sorát, amikor neki volt hatalma az újak felett. Aki nem bírta ki és árulkodott a hivatásos katonáknak, azokat kiközösítette örökre a kényszerközösség magából. Az vitte magával a gyávaság és az árulás billogát még öreg katonaként is.

Kibírtuk, nem sérült a lelkünk, vagy, ha igen, akkor begyógyult, de egy a lényeg, hogy a csehszlovák szocialista honvédség inkább szólt az egymás kinyírásáról, mint a haza védelméről. 

Sokat gondolkodom azon, hogy a mai Y generációt ha bedobnák ilyen helyzetbe, mi történne velük.

Valószínűleg sokan beleroppannának és tragédiákhoz vezetne az életük, mert olyannyira gyenge a mentálhigiénés állapotuk, hogy a lelkük és a testük nem bírná elviselni azokat a megaláztatásokat, amiket anno milliók elviseltek.

Nos igen, nagyapáink harcoltak a Don-kanyarban, lőttek és rájuk is lőttek, sokan meghaltak, mások fogságba estek, hazajöttek és folytatták a családban a férfiúi kötelességeket.

Mi túléltünk két évet távol az otthonunktól, ahol csak az első év volt nehéz és onnantól már csak a métert vágtuk és vártuk a végét, hogy újra LGT-koncertre mehessünk… Aztán hazajöttünk és nemsokára segédkeztünk a hülye rendszer megdöntésében.

Nem becsülöm le a mai fiatalokat, miért is tenném, hiszen nem ők tehetnek róla, hogy milyen puhányokká válnak ebben a rendszerben. Nem becsülhetjük le őket, hiszen mi akartuk, hogy soha többé ne legyenek a fiúk katonák (csak aki profiként annak szerződik), hát nem lettek.

Örüljünk, hogy még fiúk maradtak… Bár egyes helyeken már az is hátrány.

Az a baj, hogy ha baj lenne, akkor, nekünk, „vén zászlótartóknak” kellene tennünk a dolgunkat, mert ezek még egy papírzacskó kidurrantásától is összefo… Hagyjuk is! Ne legyenek ilyen kényszerhelyzeteink, csak ezt kívánhatom mindannyiunknak, de valamit tenni kell ezekkel a kölykökkel.

Utóirat

Apropó „összefo…”

Azt mondja az edzőteremben nekem a takarító személyzet, hogy a fiatalok még a wc-t sem húzzák le maguk után az öltözők mosdóiban.

Csak szólok, hogy még a kutya is kapar ösztönből, maga után, dolgavégeztével.

Itt tartunk.