LESZ, LESZ, LESZ

Papp Sándor: Talpra magyarok! Talpra Felvidék! 2023. márc. 15.

Tisztelt ünneplő és emlékező honti és nógrádi magyarok!

Amióta megkaptam a felkérést – az általam nagyrabecsült Balogh Gábortól és Hrubík Bélától – a mai, ünnepi szónoki beszéd megtartására, folyamatosan kattogott az agyam, hogy mi módon kössem össze a múltat a jelenünkkel úgy, hogy az ne csak egy öncélú produkció legyen, hanem olyan üzenetet tudjak közvetíteni Önök felé, felétek, amelynek a lényegét hosszabb időre el tudja majd tenni az értő közönség a szívébe, a lelkébe.

És akkor felsejlett bennem a gondolat, mi lenne, ha ide idéznénk Petőfi Sándort a maga teljes valóságában? A mai világban már szinte minden lehetséges, ezért tettem egy próbát: beütöttem az internetes keresőbe hogy „a mennyország hívószáma” és láss csodát, kidobott egy számot. Azt hittem, hogy ez csak egy álinformáció, vagy ahogy menő angolsággal mondanánk, csak egy nyúzott fék, azaz féknyúz, ezért poénból felhívtam a számot. 

Meglepetésemre egy hang jelentkezett be rögtön egy kérdéssel, hogy kivel szeretnék beszélni. Mondom, hogy Petőfi Sándorral. Erre azt mondja a kellemes hang, hogy akkor üssem be a következő négyjegyű számot és automatikusan kapcsolni fog hozzá. Beütöttem: 1-8-4-8. Kicsöngött hosszan, már majdnem letettem, azzal a gyanúval, hogy ez az egész csak egy emeltdíjas átverés lesz csupán, és majd fizethetem a hónap végén a súlyos eurókat a hülyeségem miatt, amikor felvette. 

– Tessék, Petőfi – mondta határozott hangon – majd azzal kezdte, hogy elnézést kér, éppen ebédeltek Bem apóval és a palóc recept szerint készült töltöttkáposzta utolsó falatját nyelte le éppen. Mondta, hogy meg is lepődött, mert kevesen szokták őt hívni, ugyanis mióta a Jóisten is haladni akart a korral és egy versenytárgyalás keretén belül Szent Péter nyertes cégével beszerzett egy csomó mobilt a mennylakóknak, a marketinget már elhanyagolta Péter atya, így hát kevesen tudnak róla az árnyékvilágban, hogy létezik ez a kapcsolat.

Hosszasan elbeszélgettünk. Persze tapintatos voltam vele, nem kérdeztem, hogy Segesvár mellől vagy Barguzinból került-e a Mennyországba, de abban maradtunk, hogy ha ma itt beszédet mondok, akkor felhívom őt újra, hogy részese legyen az ünnepségünknek.

Úgyhogy most egy kis türelmet kérek, kicsit izgulok is, remélem, a térerővel nem lesz gond….kicseng! 

Halló druszám, hallasz?! Na, adjon Isten! Nem zavarok? Mi újság van nálatok? Ja, hogy éppen borozgatsz a két Miklóssal…Horthyval meg Durayval! Add át üdvözletünket a kormányzó úrnak és az elnök úrnak!

…várj, inkább kihangosítalak, hogy halld, mennyire sokan ünnepelünk Téged itt, Kőkesziben, Hont vármegyében!

Ha már a két Miklóssal társalogsz ott fent, akkor bizonyára képben vagy a '48 utáni eseményekről, hogy aztán a kiegyezés után hogyan alakultak a dolgok, utána meg mi történt a nemzettel 1920-ban, és hogy valójában 

Hont vármegye ezen részét már jóideje Nagykürtösi járásnak nevezik, de inkább csúfolják, mert bizony igencsak nemtörődöm módon nem törődnek ezzel a vidékkel a tót atyafiak,

idegen föld ez a számukra, persze a sarcot azért beszedik tőlünk, de hát, gondolom, Štúr Lajossal meg Országh Pállal ti ezt már megbeszéltétek. Bár mondtad a múltkor, hogy mostanság Štúr már erősen szégyelli azt, ami itt lent zajlik Tatralandiában, már ő is belátta, hogy egy olyan népnek, amelyik csupán 175 éve vált nemzetté, még sokszáz évig kellene tanulnia az országa irányítását, meg hogy Lajos ha most leszállhatna közéjük és beszállhatna a jelenlegi szlovák politikába, akkor 

a 12 pont mintájára inkább Uniót javasolna Kismagyarországgal, hogy mentse a még menthetőt a saját nemzete számára.

Na de drága Sándorom, csak elmondom neked, hogy kik gyűltek itt össze a te tiszteletedre ám!

Itt van a sok vén zászlótartó: Gábor, Béla, Vendel, Zsolti meg a többiek, akik úgy markolják a zászlójuk rúdját, mint a szülőföldben gyökeret eresztett diófacsemete törzsét, amelyet azzal a meggyőződéssel ültettek, hogy arról a magyar unokáik fogják majd verni jókedvvel a bőséges diótermést. Már több mint ezer éve, az ősapáik honfoglalása óta itt vannak a zászlótartók, és látom most is a szemükben, hogy minden baj és ború ellenére ott lángol az öreg bordáik között a szívük tüze, amelyet továbbadnak lányaiknak, fiaiknak, hogy a következő ezer évig tovább őrizzék és táplálják azt a magyar lángot.

'48 októberében verset írtál az édesapádról, és ezek az apák, nagyapák megfogadták a soraidat olyannyira, hogy minden szent napon aszerint élnek:

Az én apám e vén zászlótartó.
"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó, elhatott kórágyához, fülébe, s mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja, betegség és ötvennyolc év nyomja,
S ő feledve minden baját, búját ifjak közé hadi bajtársúl állt.

De itt vannak a zászlóanyák is, hát hogyne lennének itt, Anikó, Évi, Mariska meg a többi drága, jó magyar asszony a környékbeli palóc falvakból, mert te a feleségeden keresztül nekik is ezt írtad akkor a versedben:

Nem maradhat így sokáig,
Mi hogyan lesz, majd elválik,
Elválik a csatatéren,
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Drága áru a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Varrják ők Trinanon óta, varrták a dédszüleik és varrni tanítják a lányaikat is, és a fiatal zászlóanya

szűk időkben foltozgatja,
ünnepekre kivasalja,
büszkén tartja összehajtva,
férjnek adja meghajolva ki kezéből a szél kibontja.

Tudnod kell, drága druszám, hogy 

a jó asszonyaink a legerősebb láncszemek a mi felvidéki közösségeinkben is, hiszen ha kell, tűrik, ha kell, támogatják a férfiúi hevességünkkel végzett nemzetmentő munkánkat. 

És ha hibázunk, akkor nagy megkönnyebbülésünkre, sokadszorra is megbocsájtanak nekünk, s akkor a jó boraink hatására, kurjongatva azt nótázzuk a pincesoron, hogy egy jó asszony mindig megbocsát…

Itt látom az asszonyok szemeiben a szeretetüket a család, a nemzet, a haza iránt, látom a megfáradt kezeiken a megkopott jegygyűrűiket, amely örök hűségük szimbóluma a vén zászlótartókhoz. Társak és egyben támaszok is a feleségek, s ennek így kellene lennie mindenhol.

És perszehogy itt vannak a gyönyörű magyar lányok, akiket te annyira imádtál a rövid életed során, hiszen így udvaroltál hozzájuk:

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak hogy lényeink egyesüljenek.

Ha leányka te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

Már meg ne sértselek, Sándorom, de én itt az ünneplő közönségben csak Mennyországot látok, ha a lányokra nézek. Itt nem kell félni a kárhozattól, hacsak akkor nem, ha a legények nem keresik a kegyeiket, de 

a palóc fiúkat nem kell félteni, mert mióta világ a világ, ők bizony a szerelemben tüzesek, a harctéren ügyesek – ezt nyugodtan kérdezd meg ott fent Bem apótól meg Horthy Miklóstól is.

Egy baj van csak a legényekkel, hogy ez a lettország itt lent képtelen élhető körülményeket teremteni a fiataloknak itt, az Ipoly mentén, ezért aztán sokan kényszerűségből összecsomagolnak és továbbállnak nyugat felé, 

hiába van minékünk már hosszú ideje Uniónk Brüsszellel, onnan egyre inkább csak bűzös gázok érkeznek és mérgezik a családjainkat, gyermekeinket, 

de a fene nagy ígéretek, hogy majd az elmaradott régiókat jól felzárkóztatják a fejlettekhez, nos, ez valahogy elmaradt. Nem kicsit, nagyon!

Lehet, hogy lassan itt az idő egy újabb forradalomra, de ezt most már nem bukhatjuk el, Sándor, hiszen ma már nem tudják behívni a muszkát harcolni ellenünk, úgy, mint '48-ban ellenetek, mert azok ellen éppen most harcolnak a nyugati bankárok, de gyáva módon, egy szerencsétlen zsoldosnépet küldenek a saját anyámasszony katonáik helyett. Őrült világban élünk mi mostanság itt a Földön, a szabadság és a szerelem helyett a gyarmatosítás és a gyűlölet béklyójába akarják zárni a nagyurak a vén Európát, benne a Kárpát-haza népét is.

Azt tudnod kell, hogy már egy jó ideje, egy hozzád és hozzánk hasonló derekas falusi srác viszi a vállán a nemzetünk sorsát határtalanul, aki persze az évek során már megemberesedett. A mifajtánk ő, aki egyszerre forradalmár és stratéga, egyszerre óvatos duhaj és merészet húzó államférfi. 

Egy igazi győző, akinek Viktor a becsületes neve, s benne van minden reményünk, amikor azt mondjuk, hogy a történelem nem ért véget és a sok borúra most már derűnek kell jönni! 

Tudnod kell azt is Sándorom, hogy mi Viktorral vagyunk innen a Felvidékről, még ha gyakran mást is rikkant a rigó!

Mindegyik igaz magyar zászlótartó, zászlóanya, honleány és honfiú minden áldott nap azért harcol itt Hontban, Nógrádban, de szerte a Kárpát-medencében, sőt a nagyvilágban, hogy az a zászlónk ne legyen sosem árva, mint ahogy írtad saját tolladdal valaha Az elhagyott zászló című versedben:

Megtépve, megcsufolva,
Sivatag közepén,
Magában áll a zászló,
Melyet szolgálok én.
Nagy és hosszú vihar volt,
Mely rajta ennyit tépe,
De bármint meg van rontva,
Még most is látszik csonka szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre
gyérülnek hívei.
Bálvány elébe mennek
Térdet, főt hajtani.
Hadd menjenek! nem méltók
egy sorban állni vélünk.
Ha a fecskék ledérek
s éghajlatot cserélnek,
Mi sasok, nem cserélünk!

Hát így vagyunk mi itt ma mindannyian, ünnepi díszben, szívünk fölött kokárdával, szívünkben teli várakozással, hogy végre egy csendes, vér nélküli forradalommal győzedelmeskedjünk már végre a földi létünk során, mert hidd el, Sándorom, nagyon óhajtjuk már a sikert, a közös örömöt Pozsonypüspökitől Kőkeszin át Nagyszelmencig, a Felvidéken.

Ezért jöttünk ma itt össze, hogy egymást erősítsük, hogy tisztelettel emlékezzünk minden szabadságharcosra és éltessük a nemzet költőjét, a 200 éve született Petőfi Sándort, aki te vagy, Sanyi, te bizony!

Lassan búcsúzunk tőled, de lenne még egy kérdésem.

Nincs valami bennfentes információd ott fenn, hogy mi lesz tovább itt velünk? Mert az az igazság, hogy hiszünk mi a gondviselésben, de eléggé fárasztó tartani a frontot Trianon óta egy folyamatos létbizonytalanságban, így hát nem is csoda, hogy sokan közülünk feladják, elmennek, váltanak, megtagadják a múltjukat, de mi még haragudni sem tudunk rájuk, mert hát ilyen az élet, ha kíméletlen velünk a sors, – a gyengék hamarabb elesnek.

Ha esetleg beszélnél a Jóistennel, csak azt üzenjük neki innen, hogy

Isteni szeretetével áldja meg a magyarokat Jókedvvel, Bőséggel
Nyújtsa felénk védőkarját, ha küzdenünk kellene az ellenséggel
Balsorsból már volt elég, esedezünk, hogy hozzon ránk vígabb esztendőket
Megbűnhődtük mi már többszörösen a múltunkat, és megbűnhődtük a jövendőnket.

Drága Sándorom!

Köszönjük, hogy ilyen módón velünk voltál! Ugye még hívhatunk majd, ha itt az idő?

Az Isten áldjon Téged ott a Mennyben, és az Isten óvja ezt az ünneplő közönséget itt, Kőkesziben!

Talpra magyarok! Talpra Felvidék!