7832

Papp Sándor: Te hajlandó lennél meghalni nemzetedért? 2025. okt. 25.

Hidegfront vonul át a tájon, a gyönyörű, színes lombkoronákat magával viszi a metsző északi szél, csak a csupasz fák és bokrok maradnak, meg a tompa színek. Mintha meghalna a természet, és mi elgyászoljuk a gyönyörű nyarunkat, de tesszük ezt abban a reményben, hogy majd áprilisban a rügyekkel új életre kel minden, s nekünk új élményeket hoz az orgonaillatú korai nyár, mert ez az élet rendje.

A szomszédban lakó ukrán menekült asszony meséli, hogy nekik már tulajdonképpen nincs miért hazamenniük, mert a harcok során már a teljes rokonság, meg a barátok is meghaltak, csak ők maradtak meg, akiknek sikerült időben elmenekülniük. Háború van náluk, és az emberek fiatalon és értelmetlenül meghalnak, vagy a fronton, mint besorozott katonák, vagy a becsapódó bombáktól.

Olvassuk az 56-os történeteket, hogyan döntötték el fiatal lányok és fiúk, hogy fegyvert fognak a szabadságuk kivívása érdekében. Nézzük a filmekben eljátszott jeleneteket, de belegondolunk-e, hogy micsoda elhatározás kellett egy ilyen döntéshez. Éles lőszert töltesz a puskába, Molotov-koktélt készítesz és tudod, hogy ha kilépsz az utcára, egy pillanat alatt a húsodba fúródhat egy gyilkos vasdarab. A bordáid közé, a hasfaladat szétszakítva, vagy a combodba, széttépve az izmodat. Belegondoltál már, hogy milyen lehet ez a fájdalom? Gyerekkorunkban leestünk a bicikliről, jól lehorzsoltuk a bőrünket, vagy eltört az alkarunk a nagy viháncolás közben, meg betört a fejünk, ha leestünk a diófáról. Fájt, picsogtunk, de begyógyult, de amikor egy gránát letépi a kézfejedet, azt el se tudjuk képzelni mivel jársz, és ha a barikádról nem tudnak bevinni a kórházba, akkor ott vérzel el. Vajon milyen lehet az az irdatlan fájdalom, amikor még eszmélsz és pánikszerűen cikáznak a gondolataid, hogy most akkor meg fogsz halni és este már nem vacsorázol és nem látod többet a párodat sem, nincs tovább és nem lesz orgonaillatú koranyár?!

Szépapáink az 1848-as tavaszi hadjáratban küzdöttek az osztrák és orosz túlerővel, mert hittek Petőfi szabadságszeretetében, aztán meg az erdőkben meg a nádasokban bujkálva élték túl Haynau megtorlásait.

Nagyapáink a Don-kanyar orosz telén harcoltak a hazáért, aztán meg már csak azért, hogy ne fagyjon le a lábuk és élve hazaérjenek.

A pesti srácok, meg a vidékiek is vállalták a harcot, aztán attól kellett tartaniuk, hogy a szovjet hatalommal lepaktálók ne zárják őket börtönbe, hogy túléljék valahogy a bukott forradalmuk utáni időket.

A két világégésben magyarok százezrei haltak meg, a forradalmaink is rengeteg mártírt „termeltek”. Ezek az emberek a mi családjaink tagjai voltak és nem csak az ő hiányuk a fájó, hanem az is, hogy a halálukkal letörtek a családfák ágai és a csonka családok torz családfái nagyon nehezen válnak újra teljessé.

„Érdemes-e” hát vállalni a halál kockázatát, ha a másik serpenyőben ott van a családalapítás, a gyermekek születése, a nemzet szaporodása ezáltal? Persze erre a „racionális” kérdésre nem lehet mindig választ adni, mert a magyar virtusban ott van kódolva az „értelmetlen” halál, amikor nem akarunk gyávák maradni és inkább meghalunk a hazáért és a nemzetért még akkor is, ha özvegyeket és árvákat hagyunk örök fájdalmak közepette továbbélni.

A címben feltett kérdésre tehát nincs válasz, nem is kell, mert a Szózatban ott a lényeg: amikor élni lehet, akkor élni kell, éltetni kell az életet, de amikor veszélyben van a teljes értékű életünk, és már nincs más megoldás, mint a kockázatvállalás, akkor halni kell.

A megoldás viszont csak egy lehet, nemzetként úgy kell alakítani az életünket, hogy soha ne kelljen emberáldozatokat hozni, hogy senki ne érezze, amikor egy becsapódó éles vas széthasítja a testét.

Józanul gondolkodva tehát olyan vezetőket kell választanunk, akik nem akarják a halálba küldeni a fiatal életeket, mert nincs az emberéletnél nagyobb érték.

Nyitókép: Vladyslav Musiienko/Reuters